 |
| Kilátás |
Vojnich képein nincsen ember, noha a tárgyakat, pontosabban a tereket ember alkotta, és nem azért, hogy - szépek lévén - egyszer megfessék vagy más módon megörökítsék őket... Bizonyos értelemben ezek a terek magukat örökítik meg; elhagyatottságuk úgy áll az időben, hogy egyben dacol vele.
Csarnok, medence, falak és lépcsők kerítenek ki és határolnak be tereket abból, amit végtelennek tudunk - és valahogyan bekerítik magát a végtelenséget is. Mögötte, mellette, kívül rajta nemigen lehet más: a semmi.
Vojnich nem szomorú, pesszimista vagy keserű festő, hanem leginkább drámai: a képben rejlő drámaiságra van szeme; és tehetsége arra, hogy ezt a drámaiságot érzékeltesse. A drámaiság pedig ellentétekből, vaskos egymás mellettiségekből, súlyos és nehéz "ott-levésből" fakad - errefelé lehet talán elindulni, ha szavakkal akarunk megérzékíteni valamit a verbális birtokbavételt amúgy erősen hárító képekből.
Van egy oszlopcsarnok - éppen ez a címe: Oszlopcsarnok, mert Vojnich legtöbbször, majdnem mindig azt a valamit nevezi meg, amit a képen látunk; konkrét, nagyonis. Az egyik oldalon ablaksor, nyolc billenőablak. A két első nyitva, a negyedik csak résnyire. Odakint borongós őszi délelőtt lehet - erre enged következtetni a szürkésfehér fény, napsütésre semmiképpen. A fény visszadereng a padlón, kő lehet vagy öntött beton, mert szürkés a visszfény, csipetnyi barnával - hadd csúszkáljunk már az egynemű színek kényes skáláján. Is.
Egymás mellé tud kerülni padló és fal - nem ám pengeéles választék ez sem, mégis határozott síkváltás: egyrészt - másrészt, mégis - mégse. Fal és nyílás ugyanígy játszik a dichotómiával, a függőleges és vízszintes megint, magas és mély, naná.
És akkor egyszercsak világossá válik, a szó legszorosabb értelmében, minden. Világossá - azaz megvilágosodunk: a fény szervezi ezt a dichotómiát, saját ellentétpárjával, a sötéttel. A Barakk című képen középen keskeny folyosó, kétoldalt terek-termek nyílnak; jobbról csak egy ajtókeret enged be némi fényt, balról azonban bőven ömlik a világosság, még a falakról is. A Csarnok kék fallal című képen középen sötét talajból dereng föl egy karcsú oszlopsor (érdekes, mégis masszív oszlopok ezek, Vojnichnál semmi sem törékeny), kicsit jobbra állunk tőlük, azt hiszem; minden esetre innen vetül a fény, alkonyat lehet; a csarnok másik oldalán szürkés-barnás-fehéres tompa derengés - és akkor az ajtónyílás hirtelen mégis harsány-világos... A hátsó fal pedig tényleg kék. Na jó, kékes...
Számos képen látjuk Vojnich egyik leggyakoribb térszervező elemét: a lépcsőt - ha filozófiát kellene keríteni a festészete köré (nem kell), ez lehetne a középpont: hosszan lehet semmitmondó, ám sejtelmes gondolatmenetekben értekezni a lépcső gazdag nagyszerűségéről. Ezek a lépcsők itt lefelé vezetnek (melyik nem), egy másik nézőpontból meg bizonyára fölfelé (melyik nem). Van lomhán elnyúló, végtelenbe futó, mélybe kísérő, magasból leérkező. Van, hogy átmenet a két alapsík - vízszintes és függőleges - között, van, hogy ellenük játszik. Feszültséget generál. Levezet.
Nekem ez is fény meg árnyék - két oldala, két síkja van, hál'istennek. A Tibeti belső udvar című képen a lépcső egy medencébe visz, a víz sötét, azaz fekete (meg barna, meg szürke, meg drapp), és nincsen neki alja, az biztos.
Biztos még, hogy nemcsak Vojnich festészetében történt valami ezekkel az új képekkel. Állok a Kilátás című előtt, a festő szemszögéből nézem a sötétből a háromosztatú ajtónyílást (érdekes, döbbenek rá, a festő mindig sötétben van, sötétből néz), mögötte a vakító, egyértelmű, ellentmondást nem tűrő fényözönt, és szinte tapintom mögötte a napfényes végtelent. Kilépni belé nem szeretnék, még nem; ott az új - mert ez történt meg most: új van.
