Kilenc film a kilencven éve született Donald Sutherlandtől

A piszkos tizenkettő (Robert Aldrich, 1967)

Ironikus, hogy a filmben, amely beindította a karrierét, eredetileg csak egy sora lett volna az akkor a harmincas évei elején járó Sutherlandnek. Szerencséjére azonban a feladatra kiszemelt Clint Walker nem volt hajlandó eljátszani, hogy karaktere tábornoknak adja ki magát – ekkor a filmet rendezőként jegyző Robert Aldrich rámutatott Sutherlandre, és azt mondta: „Te! A nagy fülekkel! Te csinálod!” Az eredmény a mára klasszikussá vált mozi egyik leghumorosabb jelenete.

A pályája elején járó kanadai színész olyan nagyágyúknak volt méltó partnere a korában szokatlan hangvételű, feddhetetlen hősök helyett veszélyes bűnözőket középpontba állító háborús történetben, mint Lee Marvin, Charles Bronson, Jim Brown, John Cassavetes és Telly Savalas. Sutherland sokat köszönhet a filmnek, illetve a tizenkettek legviccesebbje, Vernon L. Pinkley szerepének: ebben a moziban fedezte fel Ingo Preminger producer, akin keresztül megkapta a MASH egyik főszerepét.

MASH (Robert Altman, 1970)

Robert Altman háborús szatírája Richard Hooker regénye alapján készült. A Preminger által toborzott Sutherlandnek ekkor még arra sem volt pénze, hogy Londonból az Egyesült Államokba repüljön a forgatásra. Végül a már híres és elismert Christopher Plummertől kért kölcsön az útra, aki gyorsan és nagyvonalúan sietett kollégája segítségére, így eljátszhatta Benjamin Franklin „Sasszem” Pierce frontorvost.

A MASH kíméletlenül forgatja ki az amerikai katonák második világháborús szereplésének hősmítoszát néhány katonaorvos történetén keresztül. Habár a mozgó kórház a sztori szerint Koreában állomásozik, megjelenésekor nem volt nehéz kitalálni, hogy a film az elhúzódó (majd csak 1975-ben véget érő) vietnámi háború apropóján (is) mesél a felesleges emberölés abszurditásáról. Míg 1970-ben Arany Pálmát nyert a rendező, addig ma nem biztos, hogy elkészülhetne egy hasonlóan provokatív, rasszista és hímsoviniszta poénokkal teli, 21. századi mércével egyáltalán nem PC film.

A projekt Sutherlandhez kapcsolódó pikantériája, hogy ő és a másik főszerepet alakító Elliott Gould állítólag nem jött ki jól Altmannal, nehezen tudott alkalmazkodni a rendezői stílusához. Ennek ellenére Sutherland remekelt a laza és cinikus „Sólyomszem” Pierce szerepében, amely figura világsztárt csinált belőle.

Kelly hősei (Brian G. Hutton, 1970)

Újabb háborús film és újabb bohém, humoros karakter a Sutherland-palettán. Csodabogár figurája ma a Brian G. Hutton rendezte film egyik közönségkedvence – ebben nem kis szerepe volt az azt életre keltő színésznek, akinek minden rezdülése tökéletes a Kelly hőseiben. A parádés játékot olyan aranyköpések egészítik ki, mint hogy „Ne bombázz negatív hullámokkal már kora reggel!” vagy „1,6 millió dollárért mi is lehetünk hősök. Három napig.”

A Kelly hősei ugyanazt a hősmítoszt kezdi ki, mint A piszkos tizenkettő és a MASH. A főszereplő katonák a korabeli hivatalos narratívával szemben sem nem szépek, sem nem tiszták (sem szó szerint, sem metaforikus értelemben), és még az sem aggasztja őket különösebben, ha nácikkal kell összejátszaniuk egy nagyobb összeg megszerzése érdekében. A fikció szerint Franciaországban játszódó filmet Jugoszláviában forgatták, ahol Sutherland annyira megbetegedett, hogy néhány másodpercre leállt a szervezete, és a klinikai halál állapotába került.

Klute (Alan J. Pakula, 1971)

Alan J. Pakula paranoiatrilógiájának első része (A Parallax-tervhez és Az elnök embereihez hasonlóan) a hetvenes évek Amerikájának társadalmi szorongásaira és bizalmatlanságára reflektál a címszereplő nyomozó történetén keresztül. A magának való John Klute (Sutherland) egy eltűnt személyt keres; a nyomozás egy Bree Daniel nevű prostituálthoz (Jane Fonda) vezeti, akivel hamar egymásba szeretnek. Sutherland és Fonda között a kamerák mögött is románc szövődött, sőt a színésznő bevallása szerint részben a partnerével átélt intenzív érzelmeknek köszönheti a Bree megformálásáért kapott Oscar-díját.

Casanova (Federico Fellini, 1976)

Sutherland olyan sztárok elől happolta el a korszakos nőcsábász szerepét, mint Marlon Brando, Al Pacino, Robert Redford vagy a Fellini-filmekben gyakran felbukkanó Marcello Mastroianni. A színésznek komolyan meg kellett változtatnia a külsejét rendezője kérésére: nemcsak különféle protéziseket kellett viselnie, de félig a haját is le kellett borotválnia. Mikor egy ízben környezete kinevette kinézetéért, ő csak ennyit mondott: „Ha Fellini azt mondja, vágasd le a hajad, akkor levágatod a hajad.” Már ez a mondat is jelzi, amit Sutherland maga sem titkolt: a Casanova az egyik kedvenc projektje volt, annak ellenére, hogy nehezen indult a közös munka a keménykezű Fellinivel.

A film fogadtatása meglehetősen vegyes volt, ám ma már az olasz mester legnagyobb darabjai között tartják számon. Tény és való, hogy aki a klasszikus Casanova-képet kéri számon a mozin, csalódni fog – de ne felejtsük el, hogy a film eredeti címe Il Casanova di Federico Fellini, azaz Federico Fellini Casanovája. Az alkotó sajátos módon közelítette meg a figurát, kidomborítva, hogy környezete képtelen mást látni az egyébként rendkívül művelt és érzékeny férfiban, mint vásári látványosságot, szexuális kuriózumot. Fellini és Sutherland Casanovája valahol a meg nem értett művész metaforája.

Huszadik század (Bernardo Bertolucci, 1976)

Színészünk egy másik olasz legendával, Bernardo Bertoluccival is forgatott. A több mint öt óra hosszú, Huszadik század című opusz nem árul zsákbamacskát a címével, hiszen az 1900-as évek elejétől a második világháború végéig tartó időszakról nyújt monumentális történelmi tablót egy furcsa barátság történetén keresztül. Az osztályharcnak különleges figyelmet szentelő alkotásban Sutherland a fasiszta intézőt, Attilát alakítja. A színész olyan felkavarónak érezte utólag saját alakítását – a szadista karakter az egyik jelenetben szétveri egy kisgyerek fejét a falon –, hogy sokáig nem bírta megnézni a filmet.

A Huszadik századot az 1976-os cannes-i filmfesztiválon mutatták be versenyen kívül. A maratoni hosszúságú mozit több országban rövidített verzióban, több részben forgalmazták – hazánkba 1978-ban, négy részben jutott el.

A testrablók támadása (Philip Kaufman, 1978)

Kaufman filmje azon kevés remake egyike, amely eléri az ősváltozat színvonalát. A Jack Finney regényét adaptáló, 1956-os Don Siegel-mozi után húsz évvel készült el az újragondolt verzió, amely az ötvenes évek paranoid légkörét a hetvenes évek kiábrándult, hidegháborús hangulatára montírozva egészen elképesztő atmoszférával ágyaz meg a sci-fi-horror történetnek. A főszereplők Sutherland mellett Brooke Adams, Veronica Cartwright, Jeff Goldblum, valamint az elsősorban Spock kapitányként elhíresült Leonard Nimoy.

A mai átlagnéző ingerküszöbét talán már alulról verdesi a lassan építkező sztori, ugyanakkor a mesterséges intelligencia korában új jelentésréteggel bővül a saját értelemmentes klónjaik elől menekülő hősök kálváriája. Azt pedig senki nem vitathatja, hogy Sutherland – szó szerint – embertelen sikolyával és a szájába zoomoló, elsötétedő képpel A testrablók támadása a filmtörténet egyik legvérfagyasztóbb zárlatát tudhatja magáénak.

Átlagemberek (Robert Redford, 1980)

Robert Redford már ismert színész volt, mikor rendezőként debütált – nem is akárhogy, hiszen az Átlagemberek rögtön négy Oscar-díjat is besepert, az egyik pedig a legjobb rendezésnek szólt. A főszereplők közül egyedül Sutherland nem kapott jelölést, pedig az elhunyt gyermekét gyászoló, életben maradt fiát megmenteni és családját összetartani próbáló apaként pályája egyik legszebb és legérzékenyebb alakítását nyújtja. Érdekesség, hogy a rendező eredetileg a Conradot (Timothy Hutton) kezelő pszichiáter szerepét szánta neki, de Sutherland kérésére az apát osztotta rá, dr. Bergert pedig Judd Hirsch játszhatta el.

Büszkeség és balítélet (2005, Joe Wright)

Listánk hosszan folytatódhatna, hiszen Donald Sutherland több mint kétszáz filmben, illetve sorozatban tűnt fel. Említhetnénk a legendássá lett pszichológiai horrort, a Ne nézz visszá!-t (1973), esetleg a Tű a szénakazalban-t (1981), melyben náci ügynököt alakít, vagy Az éhezők viadala-filmeket, melyekben a színész egy egészen új generációt érintett meg azzal, hogy játékával váratlan mélységet adott a főgonosz Snow elnöknek. Álljon azonban itt ezen sorok írójának személyes kedvence, amely bizonyítja, hogy Sutherland a legkisebb mellékszerepben is remekelt.

A 2005-ös, Joe Wright rendezte Büszkeség és balítéletben ő játszotta Elizabeth Bennet édesapját, aki mind a filmnek, mind az alapanyagot jelentő Jane Austen-regénynek az egyik legszerethetőbb figurája. A sekélyes, korlátolt és csak lányai kiházasításával törődő Mrs. Bennet ellenpólusaként a családapa különleges, rendkívül szoros kapcsolatot ápol kedvenc lányával, a hozzá hasonlóan különc Lizzyvel. A remekül sikerült adaptáció eredeti, brit változata az apa-lánya kettőssel zárul, amint Lizzy felfedi Mr. Darcy iránti szerelmét, apja pedig könnyeit alig visszatartva adja áldását a házasságra: „Kevésbé érdemes embernek, Lizzy, nem is adnálak oda.” Sutherland egy székben ülve, hangjával, mimikájával és végtelen melegséget árasztó tekintetével mesél a gyermekét elengedő szülő édes-keserű fájdalmáról.

Az amerikai verzió sajnos egy másik, a szerelmeseket mutató, enyhén szirupos jelenettel végződik, amely Sutherland és az Oscar-jelölt alakítást nyújtó Keira Knightley megható beszélgetése után roppant súlytalan. A színész egyébként egy ponton ki akart szállni a projektből, mert úgy érezte, nem megfelelő a szerepre, de Wright – szerencsére – nem hagyta, hogy távozzon.