Érkezéskor, az előtérben azonnal feltűnik, hogy ide ma bizony rajtam kívül inkább gyerekek érkeztek a szüleikkel, vagyis azonnal használati utasítást is kapok a darabhoz, amit én a szerző személyéből kiindulva alapjáratban nem értelmeztem volna kizárólag mesejátékként. Még semmit sem tudtam erről a műről, de már a bemutatásának a hírét véve is úgy gondoltam, hogy kényszerhelyzetben, a letiltás éveiben születhetett, mint az újholdas pályatárs Pilinszky meséje, A nap születése.

Akkor, amikor – és azért, mert – másra nem volt lehetőség.

Ez sajátossá teszi az értelmező helyzetét. Nem hagyhatja ugyanis figyelmen kívül ezt a háttér-információt, ám amit lát, annak végső soron mégis magáért kell beszélnie, a maga jogán kell helytállnia. Így vagy úgy, én adottnak vettem, hogy ez a darab elsősorban nekem szól, ám a sok izgatott gyerek látványa, nyüzsgése most elbizonytalanít. Ezért hirtelen elhatározással úgy döntök, hogy megpróbálom gyerekszemmel, az ő nézőpontjukba helyezkedve megnézni.

A gyerekirodalom ügyében amúgy sem könnyű tisztán látni. A nehéz években menedék volt a fedezékei mögé visszahúzódni, mert legalább alkothatott a politikai tilalom alá eső művész, és nem kellett a teljes anyagi ellehetetlenüléstől rettegnie. Ám ha nem így alakul, talán nem is írt volna meséket. Amikor pedig ezzel a kényszerrel szembesült, a mese sokszor csupán maszkot jelentett a számára. A célközönségének ugyanis nem a gyerekeket tekintette. „Jobb híján” írt nekik, mert a gyerekirodalmat a többség alacsonyabb kategóriába tartozónak vélte.

Kicsit ahhoz hasonló ez, mint amikor valaki humoros írásokkal válik híressé, hogy aztán soha többé ne tudja lemosni magáról a bélyeget, hogy írónak humorista, humoristának író. A kánonba pedig soha nem fog bekerülni, hiszen megmérni sem kell, hogy könnyűnek találtasson: már eleve a könnyebb végét fogta meg a dolognak – mondják róla. Ami persze nem igaz: a fekete öves humor fehér holló az irodalomban, és csak a legnagyobbak sajátja.

Éppen ilyen mostoha a gyermekirodalom sorsa. Csak gondoljanak bele! Hogyan vélekednek Csukás Istvánról, Lázár Ervinről? Olvassák és becsülik-e a „komoly” munkáikat: Lázár novelláit, Csukás hatalmas lírai életművét? „Komolyan veszik-e” őket mint „valódi” írókat, költőket, vagy titkon úgy gondolják, hogy azért írtak a gyerekeknek, mert a felnőtteknek nem tudtak? Esetleg a fura lelki alkatukkal vagy egy bizonyos piaci szegmens megcélzásának szándékával magyarázzák a mesék iránti elkötelezettségüket?

Csúnya előítéleteink a gyerekelőadásokra is vonatkoznak. Sajnos sokszor joggal, mivel sokat közülük valóban a „gyerekeknek ez is jó lesz” jelszóval készítenek el, és nélkülöznek minden mélységet, rendezői és színészi igényességet. Talán mert a műfajjal próbálkozók úgy gondolják, befogadói oldalon nincsenek komolyabb elvárások. Ha elég színes, mozgalmas, „vásárian” harsány a produkció, a kis manók garantáltan lelkesek lesznek tőle.

Mindannak, amiről eddig töprengtem, azért van jelentősége, mert Az aranyecsetnek a Zichy Szín-Műhely által színpadra vitt változatát csak az előbbiek ismeretében lehet eléggé megbecsülni.

És ez legalább annyira a társulat, mint a mű érdeme.

Az aranyecset mély értelmű, a művészi hivatás kényszerű gyönyörűségéről, felelősségéről, társadalmi vonatkozásairól, hatalomhoz való viszonyáról szóló parabola és gyerekszíveket megérintő mesejáték egyszerre, és ez az előadás úgy képes egészen a gyerekeké lenni, hogy a többi rétegét sem hagyja veszendőbe. Sokat lehet rajta nevetni, főleg a kevély és kapzsi hatalmasok megszégyenülésén, és sokszor lehet tőle félni, amikor a minden esetben utolérhetetlen erőfölényben levő, erőszakos fensőbbség a hőst, az aranyecsettel megajándékozott Szádelit sanyargatja, börtönnel, halállal (!) fenyegeti.

Ha gyerek lennék, több ponton is sírva menekültem volna ki a nézőtérről, például azért, mert az összes gonosz kiváló megszemélyesítője, László G. Attila időnként érzésem szerint kissé elveti a sulykot: túl gonosz, túl félelmetes és végig túl hangos, majdnem a dobhártyaszaggatásig menően. Kezdetben arra gyanakodtam, hogy a hangosítással van gond, de a többiek hangerejét egyáltalán nem éreztem fülsértőnek. Talán a koncepció része lenne a „hangterror”? Ha így lenne, ellenzem.

Elgondolkodtam, hogy mindaz, amit a gyerekközönség most még nem érthet, titkos csatornákon át mégis befogad, hogyan hat majd rá, milyen társadalomképet közvetít, és milyen útjait-módjait javasolja az érvényesülésnek, a kiteljesedésnek. Az érvényesülés szó nem feltétlenül helyes ebben az összefüggésben, ugyanis egyfajta karriertervre, a hivatásválasztás praktikus szempontjaira utal.

Ám Nemes Nagy Ágnes nyilvánvalóan nem ezekről, hanem elsősorban a valamivé és úgy általában az emberré válás útjáról akart beszélni, valamint a hatalommal való traumatikus tapasztalatairól egy veszedelmes, megnyomorító korban, amelyet koncepciós perek, kivégzések, besúgások, árulások, a művészek „lábhoz szoktatása” alapozott meg. A fájdalom és megbántottság, amelyet ekkor érez, arra készteti, hogy elejétől a végéig átgondolja, miért válik valaki művésszé, és mit kezdjen a különböző fenyegetésekkel, elvárásokkal, megvásárlási kísérletekkel, amelyek művész voltából fakadóan érik.

Az aranyecset alapmotívumát tehát legjobban megírásának jelen idejéből, a kor kultúrpolitikájának ismeretében lehet megérteni, és akkor a kultúrpolitika szót most nagyon eufemisztikusan használom. Az ötvenes-hatvanas évek alkotóinak számos esetben „lenni vagy nem lenni” kérdéssé vált a politikához való viszony, annak rémével kellett ugyanis szembenézniük, hogy végleg leszámolhatnak mindenféle művészi kiteljesedés reményével: a pályával mindenestül, amelyre addig az egész életüket fel akarták tenni. És éppen ez a szorítás, az alkotói megsemmisüléstől való félelem volt aztán, ami sokakat megalkuvásra, de legalábbis kiegyezésre késztetett.

Nemes Nagy Ágnes legénykéje, Szádeli Baudelaire albatroszához hasonlóan sérülékeny, érzékeny ember, és védtelen a világ ármányaival szemben. Nincsenek fegyverei annak erőszakával szemben, és éppen az egyetlen kincse, a szent ihletettsége és tisztasága az, ami miatt a világ gonoszainak és rútjainak kell, kellene. Éppen azt akarják tőle elvenni, amitől művész, ami hitelessé teszi.

Másfelől már az első pillanattól kezdve világos, hogy amije van, valójában nem az övé: nem birtokolja, hanem csupán ajándékba kapta. Végtelenül értékes ajándék, óriási kincs, és roppant megtisztelő, hogy éppen rá bízták, de éppen ezért végtelen súlyú teher is, mert túl kicsinek, gyengének érzi magát ahhoz, hogy fenyegetések közepette minden szempontból kifogástalanul tudjon vele élni. Égi, isteni képesség a művészé, amely egy bizonyos utat is kijelöl a számára, és arra sarkallja, hogy útmutató legyen mások számára. Ám a hatalmasok mindenre a maguk kisszerű szempontjából tekintenek, így benne is csak eszközt látnak, amely még nagyobb hatalomhoz, dicsőséghez, gazdagsághoz és befolyáshoz segítheti őket. Ezért mindent elkövetnek, hogy félelembe ejtsék, lekenyerezzék, becsapják, felhasználják, szolgájukká tegyék.

Szádeli – hiszen ez mese – minden ilyen próbát kiáll: nem rettenti sem börtön, sem fenyegetés. Már-már öngyilkos alkatúnak tűnik, és a valóságban valószínűleg rögtön az első métereken áldozatává válna a kurázsijának. Léteznek ilyen emberek, de általában korán halnak, vagy félreállítják, ellehetetlenítik és ezzel művész voltukban megsemmisítik őket. Szádeli azonban a gyerekek nagy örömére minden rázós helyzetből jól jön ki, részben azért is, mert idővel megtanulja, hogyan válhat a kezében fegyverré az eredetileg kizárólag művészi célra szánt aranyecset.

A Zichy Szín-Műhely előadása ötletgazdag, hatalmas alkotói energiákat mozgósító produkció.

Illés Dánielt Szádeli szerepében azonnal a szívünkbe zárjuk egyszerűségéért, szép lelkéért, és mert annyira bátran megy bele minden veszedelembe. Fekete Linda a „mesemondó lány” szerepében az este kifogyhatatlan energiájú mindenese, „arca”, aki a gyerekekkel való cinkos összenézései révén mindvégig reményt ad a jó győzelmére, de minden egyéb karaktert, például különböző fogdmegeket is nagy meggyőző erővel és humorral varázsol a színpadra.

László G. Attila gonosz karakterei is roppant hitelesek, bár a pedagógusokra nézve például kissé sértő lehet az általa alakított iskolamester taszító portréja, aki csúnyán elkergeti a tanulni vágyó Szádelit (nem mintha bárki szívesen tanulna egy olyan iskolában, ahol ő tanít).

Fájdalomból született gyöngy Az aranyecset, amely 2022 gyermeki lelkei számára felfoghatatlan történelmi traumákat közvetít, ám ennek ellenére képes őket megszólítani, megérinteni. Arra buzdítani, hogy amit igaznak, szépnek éreznek, amellett minden vészen át tartsanak ki. Hogy amikor eljön az ideje, legyen bátorságuk a hivatásukat kiküzdeni.

Képek forrása: Zichy Szín-Műhely