A szikáncsi pénzlelet előkerülésének 50. évfordulója alkalmából kamara-kiállítással és a hozzá kapcsolódó rendezvényekkel mutatja be a kincslelet előkerülésének történetét a Kincsek a szántásból című tárlat. Az 1400 darabos, 4. századi leleteket egy asszony találta meg, amint pedig értékére fény derült, át is adta a múzeumi világnak: a tárlat történetével a lakossági leletbejelentések fontosságára és az illegális műkincs-kereskedelem elleni harc jelentőségére kívánják felhívni a figyelmet ? mondta el L. Simon László, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) alelnöke január 31-én, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. Az 1400 darabos, 4. századi leleteket egy asszony találta meg, amint pedig értékére fény derült, át is adta a múzeumi világnak. A kiállítás május 18-ig tekinthető meg.
Nem csupán arany tárgyakat láthatunk a tárlaton, hanem a megtalálást dokumentáló fotókat is ? emelte ki L. Simon László, aki hangsúlyozta: korunk régészetének egyik legnagyobb problémája az illegális műtárgy-kereskedelem. A népvándorlás során számos önálló díszítéstechnikával rendelkező népcsoportnak adott átmeneti otthont a jelenlegi Magyarország, sok lelet azonban külföldön talál gazdát az illegális csempészet miatt. Létrejött például a Szépművészeti Múzeumban egy kiállítás, mely az ellopott és illegálisan gazdát cserélt műtárgyakat mutatja be ? azokat, melyeket a rendőrség kutatott fel. ?Egy régész delegációval tárgyaltam nem rég a Parlamentben, akik az elmúlt öt év azon európai műtárgyait mutatták meg nekem, melyeket Magyarországról csempésztek ki. Ilyenek például a szeuzó kincsek, melyek bizonyíthatóan magyarországi földből kerültek elő, jogos tulajdonosuk pedig az európai törvények szerint Magyarország.? Számos más értéktárgyat lehetne még megemlíteni, a magyar kormány célja éppen ezért, hogy hatékonyabbá tegye az illegális műtárgy-kereskedelem elleni harcot. ?Regisztrált régészeti lelőhelyeinket illegális, amatőr régészek járják napról-napra, a megtalált kincseket pedig nem viszik múzeumba, hanem eladják. Haszonlesésükkel mindannyiunkat megkárosítják, és megfosztanak minket attól is, hogy a szakszerű régészeti eszközökkel pontosan meg tudjuk határoznia a lelőhelyet, a leletek értékét és korát. A páratlan kincsek története figyelmeztet arra, hogy egy becsületes asszony példája ma is érvényes kell, hogy legyen.?
Ma is léteznek ugyanis olyan internetes oldalak, aukciósházak, melyeken keresztül ellenőrzés nélkül cserélhetnek gazdát különböző műtárgyak. L. Simon László felhívta továbbá a figyelmet a kormány azon törekvésére, melynek eredményeként a múzeumok fenntartási jogai a településekhez kerültek. Igaz, a rendelkezések alig érintik Hódmezővásárhelyet, múzeumaikat ugyanis eddig is maguk igazgatták, sőt, a nehéz időkben is újabbakat alapítottak.
Átalakították továbbá az utóbbi időben az ágazati jogszabályokat, hogy az intézmények raktárban fekvő leleteit a származási hely múzeumainak tárlatain mutathassák be: a szikáncsi kincsek jelentős részével foglalkozó Nemzeti Múzeum például ötven darabot adott az évfordulós esemény apropóján a Tornyai Múzeumnak.
A szikáncsi kincslelet előkerülésének és összegyűjtésének története fél évszázaddal ezelőtt kezdődött, amikor 1963 őszén a hódmezővásárhelyi határ délkeleti részén, az egykori Gorzsai Állami Gazdaság melletti tanyavilágban lakó Józó Erzsébet parasztasszony pulykaőrzés közben, botjával a földet turkálva találta meg az eddig ismert legnagyobb és legjelentősebb hunkori pénzleletet, a szikáncsi aranykincset ? mondta el Torbágyi Melinda, Nemzeti Múzeum Éremtárának munkatársa. A korszakból ez a második legnagyobb lelet. A pulykák őrzése közben figyelt fel a felszínre került fényes, kerek tárgyakra, melyekhez hasonlóakat azelőtt még nem látott, és melyek előbb egyenként, majd tucatjával kerültek elő a földből. A tárgyakat megmutatta a szomszédoknak, sőt adott is nekik mutatóba belőlük, továbbá összegyűjtött ?egy befőttesüvegre valót és eltette a kamrába.? Az egyik szomszéd gyerek vitt belőlük kettőt a vásárhelyi Óra-Ékszer boltba, de az eladó elküldte, mondván: ?sárgarezet nem vesznek.?
Józó Erzsébet kérésére veje, Ale Sándor október 30-án a Magyar Nemzeti Múzeumban megmutatott néhányat a tárgyak közül Huszár Lajosnak, az éremtár akkori vezetőjének, aki felismerve jelentőségüket azonnal intézkedett a továbbiakról. Másnap Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese az éremtár munkatársával, Bíróné Sey Katalinnal a helyszínre utazott. A pénzeket megtaláló Józó Erzsébet akkoriban meglehetősen komoly összegnek számító jutalmat, 70 ezer forintot kapott a Művelődésügyi Minisztériumtól, melyet a Tornyai János Múzeumban vett át dr. Liptai Ervintől.
Az 1439 darabból álló, darabonként 4?4,5 gramm, összesen 6446 gramm súlyú arany solidusból álló leletegyüttes zömét II. Theodosius (402?450) Konstantinápolyban kibocsátott veretei (1405 darab) jelentik. Kisebb részben előfordulnak III. Valentinianus (425?455) ravennai és római pénzei (32 darab), valamint Honorius (395?423) veretei (2 darab). A legkésőbb vert érme 445-ben készült, a többség a 429?430 utáni években. A leletek döntő többsége a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában található, két darab a megtaláló, Józó Erzsébet tulajdonába került, öt darab II. Theodosius-érme pedig a Tornyai János Múzeum gyűjteményébe.
A kamarakiállítás egyrészt megemlékezés az éremlelet előkerülésének izgalmas történetéről. Az 1960-as évek első felének világát hol megmosolyogtatóan, hol szívszorítóan korabeli újságcikkek, jegyzőkönyvek és egy híradófelvétel idézi meg. Másrészt köszönetnyilvánítás a páratlan leletek előkerüléséről a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának hírt adó Józó Erzsébetnek és családtagjainak, és nem utolsó sorban a leletegyüttest összegyűjtő és további részeit feltáró szakembereknek. A kiállításon megmutatják mennyit értek korában a leletek és mennyit érnek ma, és arra is kitérnek, hogy felhívják a figyelmet a lakossági leletbejelentések fontosságára. ?Alapvető szakmai és társadalmi érdek, hogy a földből előkerülő régészeti leletek a legmegfelelőbb helyekre, tehát a múzeumokba kerüljenek szakemberek közreműködésével, ne pedig a régészeti lelőhelyeket napjainkban rendszeresen és módszeresen fosztogató ?műkincsrablók? kezei közé. Felhívjuk a figyelmet a szakmai kontroll nélkül végzett fémkereső-műszeres lelőhely-rablás veszélyeire és káros következményeire? ? hangzott el a kiállításmegnyitón.
Noha Józó Erzsébet felismerte, hogy valami értékes leletről lehet szó, bizonyára nem gondolta, hogy a korszak, az V. század máig legnagyobb római solidus kincsére lelt rá. Az 1439 darab, gyakorlatilag színarany veret (finomságuk 23 karát feletti) már pusztán aranyáron is impozáns érték, körülbelül 22 millió forint mai áron, numizmatikai értéke pedig ennek sokszorosa a műkereskedelemben. S ekkor még nem is említettük a történeti értékét, hiszen ez a lelet egy olyan korszakba visz el bennünket, mai kutatókat, érdeklődő nézőket, amely nekünk, magyaroknak különösen érdekes és izgalmas: a hunok európai fénykorának idejébe, amikor Attila, Isten ostora, ahogy a krónikák nevezték ezen a tájon állította fel központját. Sok mindent tudni vélünk, de a megbízható, egykorú forrás kevés, a valós történések a legendák ködébe burkolódznak, s ezért az előkerülő régészeti leletek kiemelten fontos bizonyítékokat nyújthatnak a kor történetéhez. A hunok 376-ban tűnnek fel először az európai történelem színpadán.
Az egykor hatalmas Római Birodalom ebben az időben minden eresztékében recseg-ropog. 395-ben meghalt az utolsó nagy formátumú római császár, I. Nagy Theodosius, és halála után két fia között osztódott fel a birodalom. Nyugati felét, az egykori fővárossal, Rómával az enyhén szólva aberált Honorius (395-423) örökölte, míg a keleti birodalomrész ura, a Nagy Constantinus által alapított Constantinopolis központtal Arcadius (395-408) lett. Arcadius fia az a II. Theodosius, aki a szikáncsi lelet solidusainak 97 százalékát verette. Honoriustól mindössze két érem található a kincsben, unokaöccsétől (nővére, Galla Pacidia fiától) és örökösétől, III. Valentnianustól is csak 32 darab. Ez az összetétel, valamint a solidusok verdefényes volta világosan elárulja, hogy a kincs darabjainak származási helye a keleti birodalomfél fővárosa, Constantinopolis. A két császár - III. Valentinianus (425-455), aki hat-, II. Theodosius (402/408-450) pedig hétévesen kerül trónra - egyike sem tartozik a nagy uralkodók közé, mindkettőjük helyett inkább a női családtagok és az udvari klikkek vezetői uralkodnak, és ez egész életükben így maradt. Az ekkor már Ravennában központosult nyugati birodalom igazi urai Galla Placidia, az anyacsászárnő és Aetius (akinek neve bizonyára mindenkinek ismerős a szépirodalom, legfőképpen Gárdonyi halhatatlan regénye, ?A láthatatlan ember? jóvoltából, vagy az Attiláról szóló filmekből).
Aetius, a hunok egykori túsza, majd Ruga nagykirály (Attila nagybátyja) barátja hatalmát egyértelműen a hunok támogatásának köszönhette. Tekintélyének alapja a nyugati fronton burgundok, frankok, vizigótok ellen elért katonai sikerei, amelyet a közép-Duna vidéken uralkodó nyugalom biztosított, melynek ára viszont Pannonia nagy részének átengedése volt a hunok részére. A keleti birodalomfél, a későbbi Bizánc legfőbb tekintélye viszont a császár nővére, a kegyes, szűzi életet élő Pulcheria. A keleti fronton más a helyzet, a hunok rendszeresen támadják az Al-Dunai erődöket, és a végeredmény a rómaiak számára megalázó béke, melynek fejében hatalmas összegeket kénytelenek fizetni a hunoknak. 435-ben a margusi békében 700 fontra, a korábbi duplájára emelték az évi adót, továbbá 8 solidusra egy római fogoly váltságdíját. 443-ban már 2100 fontra emelték a tributum összegét, de kötelezték a Constantinopolisi udvart a háború miatt elmaradt adók (6000 font) megfizetésére is és 12 solidusra emelték a foglyok váltságdíját. Azt persze nem tudjuk, hogy a forrásokban említett hatalmas összegekből ténylegesen mennyi került kifizetésre. Továbbá az is kérdés, hogy mi lett a kifizetett arany sorsa, hiszen a ma tekintélyes mennyiségnek számító 1439 aranyérem mindössze 20 font, igencsak csekély része az említett adóknak. A solidusok egy részét nyilván beolvasztották és ebből készültek a népvándorláskorából fennmaradt hatalmas és gyönyörű arany ékszerek és tárgyak. Más részük szétosztódott a hunok és a szövetségeseik között, és messzi földre jutottak el a Kárpát-medencéből.
A kiállítás megvalósítását az NKA 1,2 millió forinttal támogatja.
(Fotók: Csákvári Zsigmond)
