Kinőttél már a gyerekkorból?

- Várjon csak, itt van a nyelvem hegyén."

Ezzel a dialógussal kezdődik minden. A színhely egy milánói kórház, az idő 1991. április 25. Gratarolo doktor kérdezi a nemrég balesetet szenvedett Giambattista Bodonit. A beteg foglalkozására nézve meglehetősen jól menő, roppant művelt antikvárius - a korántsem közismert irodalmi idézetek (az olasz mellett franciául, angolul, németül) csak úgy ömlenek a szájából -, ám sem a nevére, sem arra nem képes visszaemlékezni, hogy nős-e egyáltalán. Pedig az; és felesége, Paola, az elbűvölő pszichológusnő hamarosan meg is jelenik a betegágyánál, hogy további adatokkal bővítse férje e pillanatban szinte üres lapként ásító életrajzát: harminc éve házasok, van két lányuk, továbbá három remek kis unokájuk. Ja, és hogy Bodoni beceneve Yambo - mindenki így szólítja.

Csiklandós helyzet: Yambo minden további nélkül fogat mosni, de a múltjáról halvány gőze sincs. A doktor felvilágosításából kiderül, hogy nem a szemantikus, hanem az úgynevezett epizodikus, más néven autobiografikus emlékezetét vesztette el. Magyarán: tudja, hogy a fogkefét hogyan kell használni, de nem tudja, mikor használta utoljára, és azt sem, használta-e életében valaha is. Bodoni tehát bizonyos értelemben csecsemő, aki nemrég született meg ebben a milánói kórházban.

Rendkívüli dolgok következnek ebből. Mindenekelőtt a regényírás szempontjából. Yambo egyes szám első személyben előadott története, nyomozása a saját múltja, és ekként a saját sorsa iránt egy regényalak felépítésének történetével esik egybe. Amikor úgy dönt, hogy lemegy gyermekkora színterére, a Solara nevű kis faluba, akkor nemcsak a saját múltját igyekszik kinyomozni, hanem ezzel egyidejűleg megteremt egy regényalakot is, önmagát. Eco többek közt az sugallja, hogy ha semmire sem emlékszünk, akkor voltaképpen többféle életlehetőség is nyitva áll előttünk, amikor újrateremtjük múltunkat. Így válunk akaratlanul is önmagunk által teremtett regényalakká.

De hogyan teremthető újra a saját múltunk? A tőlünk függetlenül megtörtént múlttól elszakítva semmiképpen sem. Ezért kell valami fogódzót találnunk a valóban megtörtént, dokumentumokkal bizonyított múltban (ezt nevezhetjük akár történelemnek is), mely szilárd támasztékul szolgálhat magánnyomozásunkban. Yambo/Umberto (mert hiszen a cselekmény kibontakozásával egyre világosabban érezhető, hogy részben Umberto Eco önéletírását olvassuk) régi képek, egész pontosan a húszas-harmincas évek tömegkulturális termékeinek, legkivált képregényeinek (újra)olvasásával szegődik örökre elmosódottnak hitt múltja nyomába. A regény alcímét, "képes regény" nagyon komolyan kell vennünk. Eco ugyanis számos gyermekkönyv-illusztrációt, rengeteg amerikai és olasz comics képét iktatja be a szövegbe, mintha ezek a szavaknál biztosabb kiindulópontot nyújtanának az elsősorban mégiscsak szavakban, nyelvi jelekben történő emlékezéshez. Vagyis: a képeken át vezet az emlékezés útja? Talán. Nem tudni. És azt sem, Eco ismeri-e (bár ő ne ismerné?) Filippo Gesualdo, a 16. századi olasz franciskánus szerzetes értekezését az emlékezésről, mely szerint "a látomásokat, látszatokat, képeket rögzített helyekre kell tennünk, melyek ott élénken ábrázolnak bármiféle dolgot vagy beszédet, amelyre emlékezni akarunk".

A rögzített hely itt Solara, azon belül is a nagyapa nyilvános és titkos szobái, és persze mindenekelőtt a könyvek. És a különféle bárgyú vagy egyszerűen primitív gyermekkori salabakterek színes ábrái előhozzák a múltat, miközben ezzel egyidejűleg feltárul az egykori Olaszország szellem- és eseménytörténete, előbukkannak a fasizmus, a világháború valóságos képei, és Yambo hirtelen emlékezni kezd. A mese képei fokozatosan olvadnak egybe a valóság, a történelem képeivel. És lassan kirajzolódik valami, egy mindennél erősebb képsor, egy epizód a múltból, melyet nem véletlenül akart és tudott mindeddig oly sikeresen elfojtani az öregedő antikvárius. Poéngyilkosság lenne most ezt elmesélni az olvasónak; nem is tesszük. Ehelyett mindenkinek a legmelegebben ajánljuk Umberto Eco sok filozófiai és pszichológiai tanulsággal járó, komoly kultúrtörténeti időutazásra invitáló, ám eközben letehetetlenül izgalmas és roppantul szórakoztató új regényét. Melynek befejeztével mindenki eldöntheti, hogyan felel a cikkünk címében feltett kérdésre.