A magyar kiadásban (Magvető) száznegyvenhét oldalnyi munka a terjedelemhez képest sok viszony- és motívumhálót dob a voltaképp cselekményszegény eseménysorra, mely erős térbeli kiterjedtsége ellenére főleg lelki-tudati síkon játszódik. A közép-európai családból származó, Franciaországban nevelkedő, Angliában tanuló, s oda is telepedő, nősülő, majd többször Magyarországra látogató Gabriel nem képes szabadulni nyomasztóan valóságos és csak homályosan előhívható emlékeitől (részben képzelt-rekonstruált emlékeitől és emlékei hiányától). Szülei a nyelvi tabu közegében nevelték. Egyfelől azt a nyelvet (az anyanyelvüket), melyet ő már nem értett, nem ért, csak titokban, egymás közt használták, másfelől adósak maradtak a családi múlt továbbörökítésével, harmadszor és legsúlyosabban pedig Gabriel nővérének baleseti halála után sem a nővérről, sem a halálról nem ejtettek szót, holott a gyereknek, ifjúnak ez a legnagyobb, kitörölhetetlen veszteségélménye, az élet nyilvánosságától és a fesztelen kommunikációtól elidegenítő traumája. "Az Úr adta, az Úr elvette": az apa biblikus szentenciája (a mű vissza-visszatérő szintagmái közt a legfontosabb) a belenyugvó, elnémuló álláspont bélyege.
Csoda-e, hogy Gabriel egy olyan tanulótársban találja meg a hozzá érzelmileg legközelebb kerülő embert, aki ugyancsak a maga lánytestvérének halálába (s e halál többszöri elbeszélésébe) süppedt? Léo iránt Gabriel nem érez testi vonzódást, a beszélgetések, levél- és netüzenetváltások őszinte hőjéből azonban sejlik a közös sors izzította homoerotika. (Ebbe belejátszik a Thomas Mann-motívum: a narrátor egy Thomas Mann-regény németről franciára történő újrafordításán fáradozik, mindaddig, míg a Doktor Faustus átültetésére kötött szerződését, állítólag gazdaságossági okokból, fel nem bontják. Ezzel a Gabrielt érő megrázkódtatások közé beilleszkedik a bálványozott íróval és alkotással való kapcsolat megszakadása, a nyelvi-szótári otthonvesztés.)
A történet nagyjából ott kezdődik, hogy a magára maradt főhős, aki démonai elől menekülve és tisztán szavakból szőni próbált világába zárkózva elhagyta feleségét, Laurát s a kisgyermeküket is, megkezdi a múlt egyébként is felfeslő szövevényének szálazását. Az időbontásos visszatekintés feltárja az eddigi három évtized állomásait és szereplőit.
A kisregény közepe táján járunk, amikor Gabrielt Magyarországra szólítja egy műfordítói tanácskozás. Első (majd második) magyarországi útja zsidó származású, kikeresztelkedett dédszülei, Róth Michael Báruch és Róth (Bíró) Alma Rozália anyakönyvi emlékével szembesíti. A könyv legmesteribb írói fogása, a repetitív, kontúros cselekményszövés és figurarajz ellenére is regnáló elmosottság, kétségesség, kéténűség megnyilvánulásának pompásan megírt mozzanata, midőn Gabriel a Kerepesi temetőben saját nagyapjának, Karel Rothnak a nevét olvassa az egyik sírkövön, de - bármennyire megrendül e személyes érintettségtől - jól tudja, hogy csak egy névrokon nyugszik itt, nem az ő őse.
Ahogy a név által a nagyszülő, úgy kettőződik-hasad a mű lapjain a történetmesélő egója is. A távoli zsidó eredet (kiegészülve más, inkább kulturális, mint vallási impressziókkal) Gabrielt a zsidó vallási közösség, a zsinagóga felé is elsodorja, ám fájó, hitetlen, szikkadt lelke e körben is mindössze a szemlélődésig s nem a megnyugvásig jut. Mintha a férfi múltja végzetesen bezárult volna a familiáris eredettörténetbe, a tagadhatatlanul áldozatos szülők negatív, eltitkoló nevelési stratégiájába, a nővér halálába, a folyton egymáshoz viszonyított Léo-barátság és Laura-szerelem összebékíthetetlenségébe, a fordítással, a nyelvvel vívott szövegteremtő, írói munka megtörésébe.
Innen nézve törvényszerű (összességében az írói tollon nem eléggé megokolt), hogy Gabriel elhagyja feleségét és gyermekét (azaz a várandós asszony távozását a közös londoni lakásból már előbb engedi-provokálja). "Nincs fénykép [dédszüleimről], hogy az arcuk kifejezését kutassam, vagy megpróbáljam meglátni az igazság villanását a szemükben. [...] És a fiamról sincs fényképem. Lehet, hogy az arca csak parányira hasonlít ezekre az ősökre, akikről csupán most szereztem tudomást" - Gabriel mint folytató s mint örökítő is kiesik a saját élet- és létrajzából. E folyamat és (pillanatnyi?) állapot feltérképezésében pontos, hiteles a mű. (A pillanatnyi után azért kellett kérdőjelet írni, mert az utolsó sorokban a Golders Green-i The Exchange [Csere] elnevezésű zsinagóga neve jelenik meg, s a szavak fontosságát a specifikus szócsalád, a tulajdonnevek fontosságával elegyítő könyv elbeszélője rá is kérdez: "Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre?")
Az idén negyvenöt éves szerző kisregényét Tótfalusi Ágnes tolmácsolásában olvashatjuk. Megképződik a szöveghangulat, hitelesen él a literátus injektálástól serkentett fejezetek prózapoétikája. Gabriel személyében "a szavak szakértőjéről" lévén szó, néha zavaró, ha csikorog a mondat (például egy a 103. oldalon, a túl sok bennem, bennem, benne hasítékával).
Gabriel egyik fájdalomkönnyítő, tisztító rítusa a szenvedélyes uszodába, fürdőbe járás. Budapesten részint ez (s a kiválasztott Gellért Fürdő rekonstrukciója) viszi a Király Fürdőbe. Magyar barátot is talál, magyar tájélményei is nyílnak (Budapest felkelti érdeklődését, a Balatont pocsolyaként pocskondiázza). A könyv mégsem gazdag magyar vonatkozásai, hanem lélektani hitele miatt érdemel figyelmet. A Király Fürdőről - francia címén: Les Bains de Kiraly - Mattern több terjedelmes nyilatkozata is elérhető az interneten. (Ne hagyjuk említetlenül: az író április 24-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, illetve a Magvető Kiadó vendégeként találkozik olvasóival, délután 16 és 17 óra között.) Jean Mattern is, kérdezői is kiralinak ejtik a fürdő nevét. Az igazi maradandó regény - írójának ez az első jelentős szépírói vállalkozása volt 2008-ban, azóta hét nyelvre fordították már le - és a Király Fürdő között, jelképesen szólva, annyi a különbség, mint a Király és a Kiraly, a Király és a kirali között.
