Tetszik, hogy téged nem a divathullámok inspirálnak, hanem az ember és az ékszer kapcsolata.
A divat egyrészt örök körforgás, másrészt mulandó dolog. Hiszek abban, hogy az ékszerkészítés kortárs művészeti ág. Onnantól kezdve, hogy annak tekintem és gyűjtemény építhető belőle, örök érvényűnek kell lennie. Csakis így lehet komolyan venni ezt a műfajt, és különválasztani a divatékszerek készítésétől.
Védjegyeddé váltak a nemesfémmel ötvözött pergamen ékszerek. A pergamenre hogyan találtál rá?
Véletlenül. Minden évben jelen vagyok a müncheni Inhorgenta nemzetközi ötvös-szakkiállításon, és ott egyszer láttam egy pergamenből készült, sík korongokból álló hulahulaláncot, ami nagyon megfogott. A pergamen valójában a bőr kikészítésének egyik fázisa: cserzetlen bőr, amit többek között lámpabúrának és dobokhoz használnak. A MOME bőr szakán azt mondták, hogy eddig még senki sem foglalkozott a pergamen térbeli megformálásával. Nekem nyolc hónapnyi kísérletezés után sikerült összeépítenem az általam készített fém alkatrészekkel.
Hagyományos aranyművesképzésből érkeztem, ezért az összes fém alkatrészt megmintázom, majd viaszveszejtéses öntéssel kiöntetem. Az volt a célom, hogy nagy méretű, színes tárgyakat hozzak létre, amelyek szervesen kötődnek nemesfém alkatrészekkel. Most már fa, csont és kő alkatrészekkel is képes vagyok úgy ötvözni a pergament, hogy az eredmény tartós legyen. Az első pergamen ékszerem 2006-ban készült, vagyis már 18 év tapasztalatom van a téren. Az első darabok a mai napig megvannak, és hibátlanul funkcionálnak.
Sok izgalmas, rendhagyó ötletet valósítasz meg az ékszereid készítése során. Mely kollekciók a kedvenceid?
Most épp kiállításra készülök, új katalóguson dolgozom, és annak nagyon szeretem a legújabb pergamensorozatát. Az a címe, hogy Erdő – október 17-én kiállítás is nyílt belőle a B32 Galéria és Kultúrtérben. Közel állnak hozzám a Talált kincsek című sorozatom Csodakamra nyakékei is. Vonzódom a történelemhez, és az olyan régi tárgyakhoz, amelyek majdnemhogy műkincsek: például üveg-, bronz- vagy csontdarabkákhoz. Minden, ember által létrehozott emlék érdekel, mert egyfajta egyetemes hagyaték részei. Ezeket a pici tárgyakat beépítem egy-egy ékszerbe, és ezáltal sokakhoz eljuthatnak, míg amúgy vitrinben vagy dobozban lapulnának.
Amikor a gyűjtőimmel vagy a megrendelőimmel találkozom, megmutatom nekik, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak, és személyre szabjuk az ékszert. Kiválaszthatják, hogy melyik régiségből készüljön, milyen jellegű legyen, ahhoz alkalmazkodva, hogy aki viselni fogja, milyen kövekkel, színekkel tud legjobban azonosulni. Így mindegyik egyedi lesz. Tervezőnek tartom magam, tehát ez nem úgy működik, hogy jön az ihlet, és annak a hatására készítek valamit, hanem rendszerekben gondolkodom. A Csodakamra nyakékekből eddig három típust terveztem. A befoglalandó régiségekhez különböző méretű fadobozkákat készítek, és ezüstfoglalatokkal meg -rendszerekkel építem össze őket. A szerkezetük a japán ácstechnikán alapul, úgy zárom be őket, mint az építőjátékokat, így utána szétszedhetők, és a régiség rombolásmentesen kiemelhető belőlük.
Gyűjtögetőként és a régiségek, csempedarabok szerelmeseként örült a szívem, amikor a „mentő” kollekcióidat megláttam.
Tavasszal beszélgetett velem egy újságíró, és az interjú végén azt mondta, hogy neki van valamije, amiből készülhetne Talált kincs-ékszer. Az ő elképzeléseit is beleszőve különleges hangulatú darab született ’50-es évekbeli porcelánnyulakból. Ilyen esetekben nagyon érdekes dolgok derülnek ki arról, hogy annak idején hogyan viszonyultunk a nagymamánk vitrinjéhez.
Textilmentő ékszereim is vannak: ezek esetében olyan textildarabkákat foglalok csodakamrákba, amikhez valaki kötődik, vagy azért választja ki őket a gyűjteményemből, mert valamiért megtetszenek neki. Olaszországból származó üvegmozaik ékszereim is születtek. Egyszer egy idős hölgytől kis vászonzacskót kaptam, ami tele volt széttört ékszerdarabokkal – az édesanyja 1915 körül hozta őket magával Olaszországból. Azokból is lehetett újat alkotni.
Ez a kintsugi nevű japán technikára emlékeztet, amely révén törött kerámiákat keltenek új életre.
Ez a tevékenység mindig is a kultúrtörténet része volt: sokszor építenek át hasonlóan műtárgyakat és épületeket úgy, hogy azért a régiből is maradjon valami. Olyan ez, mint a kovász. Csodálatosnak tartom, hogy az őskovászból újra és újra kenyeret lehet sütni. Vagy azt, ahogy egy parázsdarab megóvásával régen a tüzet őrizték. Ugyanígy egy-egy kulturális fragmentumot is korszakokon át meg lehet őrizni.
Az egyik legjobb, sok-sok évre nyúló együttműködésem Alföldi Róberttel alakult ki, aki miután megismerte a textilmentő ékszereimet, átadott nekem egy dobozt, amelyben az útjain gyűjtött régiségei voltak. Azt mondta, hogy az én „mentő gondolkodásomra” van szüksége, és szabad kezet ad, hogy mit alkotok belőlük.
Ilyen esetekben amúgy mindig terveket készítek, amelyeket átbeszélek az ügyféllel. Róberttől viszont kaptam tíz csodálatos kis tárgyat, és ahogy a dobozzal az ölemben a metrón ültem, csak mosolyogni tudtam, hogy az emberek körülöttem nem is tudják, milyen kincseket tartok a kezemben. Egy évtizedig kitartott az a sok tárgy: akárhányszor akadt egy kis időm, mindig kreáltam belőlük Róbertnek egy-egy darabot. A Talált kincsek sorozat részeként a legtöbb helyet kapott a 2011-es és a 2016-os katalógusomban.
Térjünk vissza a legújabb, Erdő című sorozatodra!
Az erdő majdnem olyan fontos számomra, mint a víz, a só meg a kenyér. A lelki egészségem meghatározó forrása. Szeretek dolgozni, tanítani, a családommal lenni, de az, hogy hétvégén kerékpárral vagy gyalog ellátogathatok valamelyik erdőbe, és ott fotózhatok, nézelődhetek, simogathatom a fákat, a mohát, és így bensőséges viszonyba kerülhetek a környezetemmel, nagyon inspirál.
Filmeket néztem és könyveket olvastam arról, hogy milyen rejtett kapcsolatok működnek egy erdőben, és hogy a fák közti összeköttetés mennyire fontos ahhoz, hogy egészségesek maradjanak. Ez nagyon érdekes, rejtett világ, amelyet alig ismerünk. Ebből is inspirálódva hangulatokat, színeket, anyagminőségeket próbálok megjeleníteni az ékszereimmel. Nem konkrétan valamelyik fát vagy állatot ábrázolom, hanem a tiszta, nedves mohaillatot szeretném megragadni.
Az érmek és a díjak is a specialitásaid. Hogyan kell elképzelni a születésüket?
Ha szobrász lennék, egyfolytában mintáznék. Főiskolás korom óta sok ilyen jellegű munkám volt. A bronzból készült díjakat és érméket általában egy-egy szervezet számára tervezem, és homoköntéssel készülnek. Most a Magyar Építész Kamara díján dolgozom, amelyet nagyjából hat éve terveztem meg, és amikor évente átadják, mindig alkotok belőle egy-két új darabot. A Magyar Toxikológusok Társasága és a Rajk Kollégium szintén évente visszatérő megrendelőim.
Ezenkívül vert érméket tervezek a Magyar Nemzeti Bank és most már egy másik cég megbízásából is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy sok kutatómunka után grafikai terveket hozunk létre. Vagy engem kérnek fel, vagy meghívásos pályázat útján három művészt, és a nyertesnek meg kell valósítania a pályaművét. Kistányér méretű gipszlemezre kell megmintázni az 1,7 mm magasságú reliefet (dombormű – a szerk.), amelyet utána két-három centiméteres érmévé, 0,3 milliméteres nagyságúra redukálnak. Olyan ez, mint a zsákban futás, mert sokszor összetett képet kell úgy megfaragni, hogy a legkiállóbb pontja mondjuk egy ember orrával azonos méretű legyen, mégis nagyon plasztikus maradjon a végeredmény.
Mindig nagy öröm, amikor olyan érme jelenik meg, amelyet én terveztem. Ötvösként minden ékszerből egy-egy darabot készítek, vagy kis szériában sokszorosítom őket. De az érmeimből ötezer darabot vernek, és kikerülnek a világba. Ezekre a gyűjtők általában lecsapnak. Szerencsére a Magyar Nemzeti Bank esetében mindig készül színesfém változat is, amit pár ezer forintért meg lehet vásárolni a mintaboltban.
A világ legszebb aranypénzének járó díjat is nyertél már.
Nagy dicsőség volt, hogy a két utolsó érmém nemzetközi versenyeken első és harmadik díjat nyert az elmúlt években. Habsburg Albert aranyforintját 2020-ban a világ legszebb aranypénzének választották, Hunyadi János aranyforintjával 2023-ban harmadik helyezést értem el.
Tanítasz a Corvin Rajziskolában, és workshopokat, táborokat is szervezel.
Nagyon-nagyon szeretek tanítani. Főiskolásként kezdtem kurzusokat tartani a Corvin Rajziskolában, és 2000-től kezdve hetente egyszer ott tanítok. Olyan embereket, akik tiszta szívükből szeretnének megtanulni rajzolni, és ezért óriási öröm őket oktatni. Hatalmas boldogság, ha a tanítványaim sikeresek lesznek, kollégáimmá válnak. Azt hiszem, a középiskolai rajztanárok feladata nem ilyen rózsás.
Beszéljünk egy kicsit a Friss Termés iparművészeti szalon és vásárról, amelynek te vagy a szervező-kurátora, és idén novemberben is lesz.
Ezt az iparművészeti szalont évente egyszer a Károlyi család fehérvárcsurgói kastélyában rendezzük meg, a Károlyi József Alapítvány a vendéglátónk. Károlyi Angelicával találtuk ki. Ő eredetileg ötvöskiállításra gondolt, de én ki szerettem volna nyitni, mert így érdekes szakmai kapcsolódások jöhetnek létre. Ki kell használni, hogy a kastélyban enteriőrsarkokat rendezhetünk be. Például lakástextil-tervező kap falfelületet, ahova fellógathatja a függönyeit, vagy asztalt, amelyet megteríthet, és amelyen kerámiaművész kolléga alkotásait is elhelyezzük. A látogatók múzeumi minőségű iparművészeti tárgyakkal vannak körülvéve, de megfoghatják, kipróbálhatják őket.
A Friss Termés kiállítás és művészeti vásár ötvözete. Meghívásos alapon működik, 32–38 művész szokott rajta részt venni, és a csoportokat úgy állítjuk össze, hogy a tárgyak, az ízlések összehangolódjanak. Mindenki a legfrissebb munkáit hozza, és senki sem készít tárgyat abból a célból, hogy a vásáron eladja, ez nagyon fontos. Mindig figyelembe kell venni azt is, hogy egy alkotás mennyire etikus módon születik, és milyen hosszú az élettartama. Az árak nem magasabbak, sőt kedvezőbbek, mint a márkás luxusholmikéi, amelyek többnyire hamarabb kimennek a divatból. November 15-e és 17-e között mindenkit szeretettel várunk Fehérvárcsurgón. Az, hogy távol van a fővárostól, egyáltalán nem rettenti vissza a látogatóinkat: sokan több napra is maradnak.
Portréfotók: Szigetváry Zsolt / MTI
