Hasonlóképp történt a valóságban is: a végzetes rosszullét a színpadon érte a nagy színészt, Obernyik Károly mára teljesen elfeledett Brankovics György című drámájának címszerepében, mely egyike volt legendás alakításainak. S a Bezerédi Zoltán által szerkesztett és rendezett előadás a következő jelenetben is a dokumentumdráma formája által kijelölt, a valóságot eredeti beszédekkel, levelekkel megidéző úton látszik haladni.
Ám kisvártatva az elsiratott színész kikel a ravatalra állított koporsóból, s maga is aktív részese lesz az életét feldolgozó játéknak. Ez a gesztus adja meg Bezerédi Zoltán rendezésének alaphangulatát: dokumentumok elevenednek meg ugyan, de nem száraz valójukban, hanem kortársi rálátással, humorral, iróniával és igazi eleganciával. Ez utóbbit főleg a minden irányból tapasztalható bölcs mértékletességre értem. A rendező és alkotótársai semmit nem próbálnak szánkba rágni. Éreztetik a történet mai allúzióit, kijelölik az asszociációs pontokat, de nem erőltetik a megfeleltetéseket. A színházi embert és a hazafit együtt láttatják - nagyságával és vétkeivel, bölcsességével és hiúságával. Fontos teret kap természetesen Egressy életének legkellemetlenebb, halála után is sokáig elhallgatott epizódja, amikor hazatérésének érdekében az emigrációban - az őt korábban kritikáiban élesen bíráló -Zerffi Gusztáv ügynökeként tevékenykedett. De ettől még az előadásban a színész nem válik bűneit magáról soha le nem mosó háromperhármas ügynökké, korábbi forradalmi hevülete, Petőfihez fűződő barátsága nem kérdőjeleződik meg.
Megidéztetnek a történelem nagyjai is, s a játék pont a szükséges iróniával kezeli (vagyis eltartja a "talapzatuktól", de nevetségessé nem teszi) alakjukat. Amibe bőven belefér, hogy Nagy Ervint ismét megtalálja Kossuth szerepe, ezúttal a Hídembernél jóval ironikusabb hangszerelésben, vagy hogy Keresztes Tamás belülről fűtött, ám kissé esetlen Petőfiként kerüljön színre. S megjelennek a zord kritikusok is; a Bajzával (Kocsis Gergely) folytatott vita az előadás egyik legmulatságosabb és legtanulságosabb jelenete. Hiszen a történelemhez hasonlóan a lefolytatott esztétikai vitáknak is bőven akadnak máig ható tanulságai. Érezhető, hogy a szerkesztő-rendező alaposan belemélyedt a dokumentumokba, de az előadás ezt sem kívánja sulykolni, inkább a helyzeteknek színét és visszáját próbálja láttatni: a már leírt nyitójelenetben például Brankovics egyik megvakított fiaként a szintén elváltoztatott külsejű Tóth Anita lép színre - amin lehet jót derülni, aki pedig tudja, hogy a szerepet azon az estén Lendvayné Fáncsy Ilka játszotta, elismerő biccentéssel adózhat a rendezői precizitásnak.
A játék stilárisan is kettéválasztja az életút ismeretéhez szükséges dokumentumokat és a drámai vagy éppen komikus csomópontokat: előbbieket általában felolvassák a színészek, míg az utóbbiakból lendületesen, színesen prezentált jelenetek szövődnek. Ezekben természetesen Kovács Lehelé a legfontosabb szerep, de valamennyi játszónak (a már említetteken túl Fekete Ernő, Dankó István, László Géza Attila, Tenki Réka szerepel az előadásban) megvannak a maga hatásos pillanatai. S előfordul az is - mint Egressy és neje levélváltásakor -, hogy az olvasást fokozatosan váltja fel a kapcsolatot sokszínűen, derűsen ábrázoló játék. A jeleneteket néha filmbejátszások szakítják meg, melyekben fiktív, vagyis színészek által prezentált nyilatkozatok valós, történészi kommentárokkal keverednek - így azt is megtudhatjuk, hogy nemcsak az alkotóknak, de Katona Tamásnak is van humora. A végén rövidített formában játszódik le a nyitó jelenet: Egressy Gábor immáron végleg halott, visszafeküdhet a ravatalra. Oda, ahonnan feltétlenül érdemes volt másfél órányira kikelnie.
Notóriusok V. - "Halljátok végszavam: ártatlan vagyok!"
