Kis helyen nagy lelkesedés

Elkeserítő látni, hogy az óriási zenei választék mellett milyen jelentéktelen helyszínné fejlődött vissza a négyszázezer embert vonzó fesztivál művészeti negyede. Néhány éve az oly jellegzetes domboldalon minden este több száz ember foglalt helyet a fűben a hatalmas szabadtéri színpadnál, és zsúfolásig telt meg még éjjel kettőkor is a táncsátor, ahol egymást váltották a különlegesebbnél különlegesebb külföldi együttesek és a magyar táncélet színe-java. A sátor bejárata felett is kis színpad épült, hogy az előadásra várakozó tömeg addig se maradjon színház nélkül, amíg az adott társulat befejezi a próbát. Nem nyilvánosak a Sziget célkitűzései, de koncepcionálisan és üzleti szempontból is érthetetlen a kultúra effajta visszaszorítása, ami gyökeres ellentéte a korábbi törekvéseknek.

Valójában egyetlen külföldi meghívott lépett fel az Octopus összművészeti negyed színpadán, a belga Swoon és Rosas, amely azonban inkább tánccal illusztrált koncertet mutatott be, mintsem valamiféle kortárs táncművet. A válogatás alapján valószínű, hogy nincs szakember a színházi produkciók összeállítására a Sziget-stábban. A másik mozgásos előadás sem sorolható ebbe a műfajba, hiszen a Malabar Utcaszínház leginkább az utcai cirkuszművészet populáris, szórakoztató és némiképp hatásvadász produkciója.

Aki magasabb rendű művészetre vágyott a fesztivál egy hetében, annak idén a magyar együttesek közül Frenák InTimE-ja, a Gergye-Goda-Pataky Három-szögje a Természetes Vészek Kollektíva Bőr-Hártya 2.0-ja, a Space és a Bloom! nemzetközi részvétellel magyar bázison alapuló társulatok előadása jutott. Felsorolva mindez nem is hangzik olyan rosszul, de ebből a választékból mindössze egy ígérkezett premier előadásnak, a Három-szög; az összes többi darabot kőszínházakban már megtekinthették az érdeklődők. Sajnálatos módon a Három-szögből azonban csak "két-szög" lett, mert Gergye Krisztiánnak magánéleti okból le kellett mondania a fellépését. Az este keretében Pataky Klári saját húsz percében megelőlegezett néhány jelentős pillanatot a szeptemberben, a Trafóban bemutatandó, Ahol az álmokat foglyul ejtették című előadásából. A ringó lámpákkal kísért koreográfia egyébként nem újkeletű, már láthattuk a Kortárs Művészetek Házának színpadán egy korai változatát. A dinamikus dramaturgia Steve Reich: Music for 18 musicians című zeneművére készült és már a főpróbát számos érdeklődő kísérte figyelemmel.
 

 

A színpad egyébként végtelenül leegyszerűsített építmény, amely még esélyt sem ad arra, hogy a helyszíni bepróbálás ne nyilvánosan történjen vagy hogy az előadók takarásból léphessenek a világot jelentő deszkákra. Ezért történhetett meg  például a Belgiumból érkezett Swoon és Rosas koncert-előadásán, hogy a hatalmas effekt-szerkezet (ajtónyi felfüggesztett fémlemez) helyhiány miatt kétszer is leborult a színpadról - egy ízben az előadóval együtt. A nézőtér is hasonlóan kezdetleges; néhány kihelyezett lóca jelöli ki a csekély érdeklődésre számító teret. De a szervezők nagyságrendekkel kalkulálták el a helyszín látogatottságát, talán ezért olyan minden este a nézőtér, mint a hatos villamos csúcsidőben. Mindez nem jó az alkotóknak és nem jó a közönségnek sem - ez előbbiek próbálják úgy transzformálni előadásaikat, hogy megéljenek a szűkös térben, utóbbiaknak pedig minden igyekezetükre szükségük van, ha féllábon nyújtózkodva végig szeretnének nézni egy teljes estés programot.

Az Artus évek óta résztvevője a Sziget programjának. Most a Három-szög bemutató mellett érdekes és nagyon kreatív, mindennapi performance-sorozattal álltak elő. Az Artus-Filterperformance Prehisztéria című 20-30 perces, egy-egy gondolatra épülő néhány szereplős szabadtéri előadás-sorozata közkedveltté vált a látogatók között. A stílusjegyek alapján felismerhetően "artusos" jelenetek szimbólumrendszere a kortárs művészetben kevésbé avatottakat is magához vonzotta. A Sziget negyedik napjának estéjén bemutatott négy szereplős előadásukban három kibontott hajú, fehér inges nőalak (Nagy Csilla, Gold Bea és Ferencz Krisztina) jelölte ki területét, egy szabályos kört liszttel a fűben az egyre gyűlő érdeklődők gyűrűjében. Territóriumuk az élet kezdetének, az otthonnak a jelképévé vált, ahol letették magvaikat és a háromból két nő óvatosan tojásokat "vetett ki" magából. Ebbe a képbe érkezett a felismerhetetlenségig feketére festett, szoknyás férfi, aki eleinte vigyázva lépdelt a törékeny embriószimbólumok közt, majd vad hajszában elpusztította őket, hogy a mindezt végignéző nők (nőstények) revánsként végül fehér porral (liszttel) szoborszerűen kővé dermesszék, majd távozzanak. Az egyetlen reflektorral világított alternatív helyszín, az egyszerű eszközök és jelmezek ellenére az Artusnak sikerült valódi színházi élményt teremtenie.
 

 

Az Utcaszakosok Fogócskája hasonlóan kreatív (és költségkímélő) produkcióval szórakoztatta naponta a szigetlakókat. Malacálarcban megjelenő "akcióhőseik" a sziget bármely pontján képesek voltak az interaktív színházi bevetésre.

Mindennek ellenére megrázó, hogy a Sziget - amely ugyan fő profilja szerint zenei fesztivál -  az elmúlt évek sikereinek ellenére redukálta a színházi és táncos produkciók jelenlétét programjában, pedig a XXI. században Magyarország imázsát nem csak a Hungarikum falu hagyományőrző műsorai és kiállításai, hanem európai, sőt világszinten is elismert kortárs művészetünk jellemezhetné jobban.