Az 1910-es évek elején nagyjából háromszáz mozi működött az országban, ezekből közel száz volt Budapesten. Pontos számot nagyon nehéz mondani, ugyanis folyamatosan változott: a vállalkozások egymást követve alakultak és szűntek meg a konkurenciaharc folytán. Tíz kerületből állt a főváros, ekkoriban Rákospalota, Újpest, Pestszetntlőrinc, Kispest, Csepel, Soroksár és Nagytétény nem tartoztak hozzá, önálló települések voltak. A mozikat tekintve Budapest olykor túl is szárnyalta a nemzetközi számokat, így Párizst, Berlint vagy Bécset.
A Nagykörút és a Kossuth Lajos utca–Rákóczi út tengely mentén egyik mozgóképszínház követte a másikat, bár ez a magasztos kifejezés aligha volt helytálló a legtöbb esetben. Javarészt közel sem lehetett színházinak nevezni a körülményeket. Átalakított helyiségekből, üres raktárakból, csődöt mondott kávézókból lettek a mozik úgy, hogy sötétítő függönyt helyeztek fel, vagy feketére festették az ablakokat. Ahol páholyokat is „összetákoltak”, azok a helyszínek különös népszerűségnek örvendtek a randevúzó párok körében. Talán emiatt vezethették be a csengetéseket is: az úgynevezett „csöngetős” mozikban a vetítés vége felé jelzett a mozigépész, hogy nemsokára világos lesz a teremben.
Nem volt egészen „veszélytelen” hely a mozi a nézők számára: a kép ugrálása, vibrálása kártékony hatással volt a szemekre. Ezt később egy olyan technikai újítással oldották meg, amely „máltai kereszt” névre hallgatott és biztosította, hogy a filmszalag ugrásszerű mozgása közben egyenletesen áramoljon a fény. Nem ez volt az egyetlen veszély: a filmszalag tűzveszélyes volt, ami a biztonságosabb üzemelésű filmszínházakban is balesetekhez vezetett olykor.
A nitrofilmek alacsony gyulladási hőfoka miatt szigorú szabályokat hoztak, így nem csupán erkölcsrendészeti okokból tartozott a moziengedélyek kiadása, meghosszabbítása és ellenőrzése a rendőrségre. Idővel csak olyan vállalkozások kaptak enegdélyt a tűzveszély miatt, ahol a nézőteret fallal választották el a vetítőfülkétől.
Nézőtéri botrányok is „tarkították” a mozis mindennapokat. Az olcsóbb helyeken folytatólagosan pergett a film, bármikor jegyet lehetett váltani és beülni, világosság pedig csak a film végén gyúlt. A sötétben nem mindig lehetett tudni, kinek járt le a jegye, ki tartózkodik illetéktelenül a moziban. Magyar Bálint idézte fel azt az esetet, amikor a Szondi utca 43. alatti moziban verekedés tört ki a rossz műsor miatt. Az is gyakran előfordult, hogy a kalapok okozták a bajt. Nem sok helyen volt ruhatár, és a nagyobb méretű női kalapoktól nem látták jól a hátrébb ülők a vásznat. Sokszor csak szóváltásoknak adott ez alapot, ám volt, hogy odáig fajult az elégedetlenség, hogy diákok felgyújtotték az előttük ülő nő fejfedőjét.
A mai nézők talán ugyanazzal a lendülettel fordulnának ki néhány egykori moziból, amellyel betértek. Sok hely hirtelen felépített vagy átalakított „beugró” volt, ahol sem a kényelem, sem a film mint művészet nem igazán volt tényező. E régi mozik sok esetben csak a kor megemlékezéseiben tűnnek szépnek. A következő részben ezekbe a „kispiszkosoknak” hívott mozikba látogatunk vissza.
Cikkünkhöz Kelecsényi László Mozizó Budapest című könyvét használtuk.
Az első magyar filmalkotásról szóló írásunkat itt, az első vetítéseket körbejáró cikkünket itt olvashatják.
Nyitókép: Nő kalapban, 1911-ben. Forrás: Fortepan
