Az ember már csak ilyen: alig tanul valamit, viszont gyorsan elfelejti. Telihay Péter most egy százhetven éves orosz komédiából hozott létre olyan színpadi világot, melynek legtöbb eleme különösebb erőlködés vagy erőltetés nélkül megfeleltethető a mai magyar valóság jellegzetes szereplőivel, tragikusan groteszk helyzeteivel. Morcsányi Géza fordítása, amely felváltani látszik a Mészöly Dezső- és Mészöly Pál-féle bevett, de kissé porosat, csak részben felelős ezért. Emlegetnek itt területrendezést, eltaknyolást, nyüzüge porbafingót meg csauszínű frizurát (a trendi kifejezések némelyikéről feltehetően Vörös Róbert dramaturg is tehet). A megvesztegetésre ítélt Hlesztakov kapcsán a járásbíró teszi fel az adekvát kérdést: "Nyomjunk oda neki borítékilag?" Zeke Edit jelmezei közül emeljük ki Zemljanyikának, a közjótékonysági intézmények főgondnokának hazai trikolórral ellátott suhogósát, később darutollas fövegét és jól szabott bocskaiját (ha valakinek nem ugrik be: ő az, aki olthatatlan honfiúi lángolására hivatkozva habozás nélkül súgja be a szerény pecsenyeadagjukat sütögető helyieket). És a színikritika műfajától fényévnyi távolságra eső színházpolitikai kérdések is előtérbe tolakodnak akkor, amikor az április végi bemutató idején a szolnoki teátrum az igazgatóválasztás körüli bizonytalansággal, a háttérben feltételezhető politikai és pénzügyi érdekek taglalásával, s nem az ott folyó művészeti munkával kerül az országos médiumok látókörébe. Mindezeket belehallva különösen keserűen cseng a polgármester unásig ismert kifakadása: "Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!"
Telihay rendezése elegánsan kerüli el a maga teremtette csapdát. Szerencsés érzékkel, ironikus távolságtartással adagolja a kortárs létünkre bátran érthető utalásokat, ötleteket. Emiatt egészségesen fanyar rezignáltság, kesernyés belenyugvás érződik az előadáson. Ezt a hangulatot megteremti és erősíti a Gogolnál néma szereplő Hübner járási orvos beszédes jelenléte, akit - újabb fontos állásfoglalás! - Szolnokon maga Telihay játszik. Az oroszul nem beszélő német doktor rezzenéstelen arccal, napszemüveg és mélyen a szemébe húzott keménykalap mögül les a világra, némán csúszik-mászik, botorkál vagy imbolyog egyik boroskannától a másikig. Esélye sincs, hogy másokat meggyógyítson, ha saját sorsát is csak ilyen reszketeg kézben tudja tartani. Egyébként itt mindenki közeli barátságban látszik lenni az alkohollal: a nyitóképbe érkező helyi notabilitások szép sorban pirosas lőrével töltik meg marmonkannáikat, de később is csak úgy ömlik a bor meg a pezsgő a színpadon. Nyilván csak így lehet túlélni ezt a helyet, melynek más értelemben is ingatag alapját jelentik a szeszek. Menczel Róbert fokozatosan feltáruló, meglehetősen sivár, fémes-szürkés alaptónusú, praktikusan tagolt terét előbb oldalt jellegzetes fehér kannák, majd hátul üres műanyag hordókból épült, több ember nagyságú falak határolják. A valódi revizor jöttének hírére, a kisvilág összeomlásakor ezek temetik maguk alá a kétségbeesett polgárokat. Látványosnak szánt, bár megvalósításában kissé esetlen a finálé; ráadásul az sem egészen világos, hogy a szereplők burkolt vagy nyílt alkoholizmusán túl mi indokolja a tengernyi hordó jelenlétét.
A helyi élet szereplői közül többek egyéni vonásokat kapnak. A korrupt és dörzsölt polgármester (Mikó István) szorongó, kisebbségi komplexusaival küzdő, ideggyenge alkat, aki kezd beleőrülni a gondolattalan tekintélytiszteletbe. Karczag Ferenc sokat látott, ám ragyogó elmének csak megszorításokkal nevezhető járásbírójának gyakorlatias bölcsességét jól példázza megjegyzése, amikor arról esik szó, kinek mi van a füle mögött: "Vaj és vaj között különbség van ám." Csetlő-botló vígjátéki párost hoz Horváth Gábor és Mészáros István a két földbirtokos szerepében. Jól koreografáltak a csoportos jelenetek, így a Hlesztakov szándékait kipuhatolni igyekvő küldöttség téblábolása, vagy a színt panaszaikkal elárasztó kereskedők hajbókoló feltűnése. Barabás Botond éhenkórász Hlesztakovja széles skálán játszik: az ágrólszakadt csinovnyik egyre inkább nyeregben érzi magát, hamar igazi agresszorrá válik, aki nem lát maga előtt legyőzhetetlen akadályt. A polgármester neje (Egri Márta) hajdani szépasszony voltát fitogtató, rémesen rámenős perszóna. A lányát játszó Gubík Ági egyéni tragédiája (a csaló Hlesztakov pártában hagyta, miután elszökött) rendezői figyelmetlenség, s nem színészi hiányosság okán sikkad el.
A szolnoki A revizor a szokottnál közvetlenebb módon olvasható össze kétes dicsőségű hétköznapjaink krónikájával. Az előadás tudatosítja a nézőben, hogy sajnos még mindig a mi ábrázatunk ferde. A tükörrel továbbra is minden a legnagyobb rendben van.
