Ez a történet csupa ellentmondás. Haydn sokkal zseniálisabb zeneszerző volt, mint amennyire a köztudatban él, ideértve a zenei köztudatot is. Mégis, herceg Esterházy Miklós udvari zeneszerzőjéért marakodó harc indult az utóbbi években, ám mindez úgy, hogy a sok bába közt lassan tényleg elvész a gyerek: az igazi Haydn-játék. Pedig jó néhány éve alakult egy Haydn-Társaság Magyarországon abból a célból, hogy darabjait megismertessék, rangját felemeljék, műveit a kor szellemének, stílusának és Haydn szándékának legmegfelelőbben interpretálják a legjobb, régi zenét autentikus hangszereken játszó magyar és külföldi muzsikusok, a kastélynak koncertszerető látogatókat szerezzenek, és felvegyék a versenyt a herceg és háziszerzője másik - akkor még magyarországi - központjával, Kismartonnal (ma Eisenstadt). Voltak lelkes zenetudósok és szervezők, akik ezért mindent elkövettek, nem kímélve sem energiát, sem fáradságot, sem pénzt. Egy idő után pedig saját pénzt, mert ahogy a források apadtak vagy máshová kerültek, mint ahová eredetileg irányultak, a társaság lelke, az azóta elhunyt Strém Kálmán gyakran a saját zsebébe nyúlt, hogy az augusztus végén kezdődő tíznapos Haydn-fesztivált életben tartsa. Halála után a források végképp elapadni látszanak, ám újabb és újabb Haydn-fesztiválszervezők bukkannak fel. Mégis, noha látszólag gazdagodunk, a valóságban fogy az érték, és a versengésben Eisenstadttal Fertőd-Eszterháza most végképp alulmaradni látszik. Mint ahogy az eredeti szándék szerinti méltó interpretáció is. Erre volt példa ez a másfél hangverseny is.
Fischer Ádám 1987-ben hozta létre az Osztrák-Magyar Haydn-Zenekart azzal a céllal, hogy Haydn műveit az eredeti helyszínen szólaltassák meg. Ez az eredeti helyszín esetükben zömmel Kismarton-Eisenstadt, nem Eszterháza-Fertőd. Az eredeti helyszín mellé azonban nem feltétlenül társul az eredeti előadásmód szándéka, hiszen a zenekar nem régi zenei együttes; azaz nem korhű hangszereken vagy azok kópiáin játszik, hanem fémhúros vonósokon a bélhúrosok helyett, modern fémfuvolán a fafuvola helyett, ventiles rézfúvósokon a natúrkürt és -trombita helyett; ha pedig billentyűs hangszer társul a zenekarhoz, az modern zongora a csembaló vagy a fortepiano helyett. Hogy ez a sok technikai részlet miért fontos? Mert úgy szól egy 30-40 (ez a zenekar általában 45 főből áll, de természetesen darabja válogatja, mekkora az apparátus), de akár három fős együttes is a kastély kicsiny termeiben, mintha egy katonabanda harsogna. És ezen a számbeli és hangerőbeli fölényen nem tompít az előadásmód sem. A Haydn-játékot szinte mindig a romantikus zene, azaz az őt követő komponisták műveinek előadási stílusa felől közelítik meg, nem az elődök vagy kortársak stílusából: nem Händel vagy Mozart, hanem Beethoven vagy Brahms irányából. A vasárnap esti hangverseny négy darabja közül három úgy szólt, harsogott, mintha Brahmsot hallgattunk volna. A kivétel: Händel Scherza infida! kezdetű áriája, ami bizonyította, hogy Fischer Ádám értené pedig a lényeget, a finom, részletgazdag, árnyalt, visszafogott, ám ettől még érzelmekkel teli és hatásos előadásmódot, valami okból mégsem ezt, hanem a hatásvadász, szinte erőszakos, fortékban tomboló, túl hangos, túl harsány, itt-ott a hatás kedvéért még a kottától is eltérő játékmódot választja. Hiányzott az előadásmódból a humor, noha a 88-as szimfónia tele van vele - minden túl komoly, túl hangsúlyos volt, semmi könnyedség, elegancia, semmi korabeli Haydn. Programra sem lett volna szabad tűzni egy ekkora terembe a 88-as G-dúr szimfóniát, mert túl kicsi egy mai, az akkorinál nagyobb apparátusú, modern hangszeres zenekarhoz. A forték szétverik a falakat, visszaütnek a tükrökről, bombázzák a hallgatókat. A koncert kétharmada nem hatásos, hanem hatásvadász volt tehát, nagy sikert hozva egyébként a karmesternek, a zenekarnak és a kétségtelenül rendkívül tehetséges, hatalmas hangú, nagyszerű, fiatal olasz szopránnak, Raffaella Milanesinek.
Nem így a másnapi koncert, amit nemcsak a zeneileg képzettebb, hanem az átlagos zenekedvelők sem jutalmaztak kitörő tapssal. Míg az esti hangverseny helyszíne a kastély pompás nagyterme, a matiné a Sala terrenában zajlott, egy (nevének megfelelően) földszinti, csodás, intim hangulatú teremben. Ideális helyszín kamaramuzsikálásra. Sosem felejtem el például Spányi Miklós clavichord-hangversenyét néhány évvel korábbról. Gyertyák, mécsesek és a lágy, csöndes játék a halk hangszeren igazi ringatózás volt a léleknek. Horváth János hegedű, Zsoldos János gordonka és Granik Anna zongora - a nagyzenekar tagjaiból verbuválódott - triója a fent említett "vashangszereken" az antizenélés mintapéldája volt: fűrészelés a hegedűn, kalapálás a zongorán. Elképzelés, gondolat nélküli mechanikus és nagyon hangos darálás. Fület hasogató, fogat csikorgató élmény volt. Sajnálatos. Ha ebből a hangversenyből kellene következtetést levonni, hogyan emlékszik majd meg Fertőd-Eszterháza és az ország a két év múlva elérkező Haydn-évfordulóról, amikor halálának 200. fordulójára emlékezünk, sok kérdés vetődne fel. Reménykedjünk, hogy csak egy kivételes alkalom volt ez a kávékoncert. Hogy végül kikkel, hol, hogyan, milyen módon emlékezünk majd Haydnra 2008-ban? Meglátjuk.
