Végre egy friss és lendületes kiállítás a Ludwigban, ami nemcsak hogy nem szívja le a látogatót hosszú falfeliratokkal, hanem inspiratívan hat rá! A bemutatott munkák némelyikére rácsodálkozhat, míg másokhoz gyermeki kíváncsisággal viszonyulhat. És olyan is akad közük, ami tágítja a művészetfogalmát.
Én épp egy középiskolás csoporttal együtt nézem, amitől ez az alkalom sokkal zajosabb, mint általában. Viszont e korosztály reakcióiból pontosan le lehet mérni, hogy mennyire izgalmas. Ugyanis ők elég látványosan tudnak unatkozni, ha valami nem kelti fel az érdeklődésüket. Most azonban egyik műről a másikra ugrálnak, majd vissza-visszatérnek a korábbiakhoz. Egyre-másra hívogatják egymást, hogy megosszák az élményeiket. Közben pedig beszélgetnek, ami jó, hiszen egy kiállítás legfőbb célja éppen az, hogy diskurzusokat indítson el.
Itt kifejezetten nagy arányban szerepelnek olyan munkák, amelyekhez szervesen tudnak kapcsolódni a látogatók. Olyan kérdéseket feszegetnek ugyanis, amelyekhez közünk van.
Eleve nagyon jó a téma. A kiállítás a dioráma, azaz makett komplex hatásmechanizmusát tárja a néző elé olyan művek révén, amelyek erősen reflektálnak korunk kibogozhatatlanságára és befogadhatatlanságára, a klasszikus dioráma működésének talán minden aspektusát megvilágítva.
Ezek közül az egyik legizgalmasabb talán a voyeurizmus kérdése.
A kisebb világok a kukucskálás során tárulnak fel a látogató számára. A leskelődés titkos élvezetet jelent, ám az szociálisan belénk kódolt, hogy a kukkolás nem helyénvaló. Az itt látható alkotások a leselkedés bűnös gyönyörét váltják ki a befogadóból, aki szinte képtelen szabadulni a hatásuktól, ám közben pontosan érzi a zárt világba való betekintés bűnösségét.
Ám e művek a voyeurizmus bűnös bizsergésének kiváltásán túl korunk társadalmi kérdéseit is felvetik. Tracey Snelling panelházakat megjelenítő makettjei a privát szféra erodálásáról tudósítanak. A nagyvárosokban zsúfoltan élnek egymás mellett az emberek, és az ablakok közelsége kukkolóvá teszi őket. Belátunk az ismeretlen ismerősök személyes életterébe, mintha csak egy peep show-t néznénk. De nemcsak megfigyelők vagyunk, hiszen bennünket is folyamatosan megfigyelnek, mutat rá Snelling.
Szabó Eszter animációja szintén bérházat mutat be, amelynek lakói repetitíven végzik a feladataikat, mi pedig kívülállóként szemléljük őket. Szabó az egyén bezárkózásáról, az individualizmus előretöréséről és a közösségek széthullásáról tudósít.
A dioráma fontos jellemzője a kicsinyítés.
A valóság apróbbá válásával képesek vagyunk távolságtartóbb attitűdre váltani. Ez értelmezhetővé tehet bizonyos összefüggéseket, és a szorongásunkat is képes oldani. Az egyik teremben például olyan munkákat látunk, amelyek a horrort és a groteszket hozzák játékba. Ezek nagy méretben szorongást szülnének és félelmet váltanának ki, míg apró diorámákként kíváncsiságot. Karácsonyi László Szent Antal megkísértését parafrazeáló kukucskálója például elborzasztana, ha nem egy lyukon keresztül szemlélnénk. Horror Pista gyermekinek tűnő rajzai rettegéssel töltik el nézőjüket, amikor felfejti az egyes elemeket és kapcsolatukat.
A misztikum, a különösség, az egzotikum ábrázolhatósága is fontos kérdés, amikor a dioráma hatásmechanizmusát vizsgáljuk.
E kiállítás is számos olyan dobozvilágot mutat be, amelyek valamiféle megfoghatatlan, elérhetetlen, távoli, rejtélyes univerzumot tárnak elénk. A kuriozitás jelenségével operál Albert Ádám vörösmészkő alapra helyezett installációja, amelynek éterien finom, csepp alakú üvegei mintha egy idegen bolygó ismeretlen növényei lennének. Gwizdala Dáriusz növényekből összeállított installációjának különösségét az organikus és szintetikus anyagok vegyítése adja. Az egész mű: a növényi kavalkád és a benne álló női szobor úgy hat, mintha egy másik, egzotikus világ elemei lennének.
Gwizdala műve a wunderkammerek (a wunderkammer vagy csodakamra a kultúrtörténet különböző tárgyainak gyűjteménye) világát is megidézi, ami szintén kapcsolható a diorámához.
Nem véletlen, hogy egy egész termet szentel a kiállítás azoknak a műveknek, amelyek apró (gyakran talált) tárgyakból épülő magánuniverzumokként értelmezhetők. Újházi Péter dobozai korunk félelmeivel, szorongásaival és történelmi traumáival szembesítenek, Szöllői Géza rovartestekből épített robotfigurái pedig rémisztő világot teremtenek.
A „más világokhoz” tartozik Eva Gonggrijp Belépés című VR-installációja is, amelynek díszlete a nagymamája házának másolata. A családi archívum elemeiből megépített virtuális realitás sem arányaiban, sem jellegében nem feleltethető meg a valóságnak, hanem a művész emlékeinek rekonstrukciója. A díszletbe lépve különös szorongás tölti el a látogatót. Bolyongani kezd, mert nem leli a biztos kapaszkodókat, és betolakodónak, idegennek érzi magát.
Hasonlóan fojtogató a légköre Gombos Andrea Mindjárt hajnalodik, most már sárga az idő című installációjának, amelynek sötétsége és a fény élessége félelmet kelt. A falfelirat értelmezése szerint ez a mű „kétségtelenül a néző belső világát tükrözi”. A szorongás Alexandra Crouwers munkájában a világ válságaira utal: utópisztikus univerzumot látunk, amelyben villódzó szarvasképek mint törékeny valóságunk pusztuló emlékfoszlányai küzdenek egymással és persze önmagukkal.
Ez a kiállítás nemcsak kíváncsiságot ébreszt, hanem a világunk válságaival és egzisztenciális félelmeinkkel is szembesít. Megbizserget, és közben tükröt is tart.
A Ludwig Múzeum Kisebb világok című kiállítása január 15-ig látogatható.
Fotók: Ludwig Múzeum/Szabó Zsófia
