A határfeszegetés általában nem hálás projekt. Sosem féltél, hogy a Nagy Komolyak nem fogják komolyan venni a munkáidat?

A képzőművészetben sosem érdekelt a külsődleges visszajelzés. Ebben a működésben épp az a jó, hogy nem úgy működik minden, mint a hétköznapokban. Mint amikor egy gyerek rajzol: elkezd valamit, de hogy mi lesz az eredmény, előre nem tudja. Én ezt szeretem benne.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy múlóban van a horrorságod. Mondj három szót, amivel most bemutatnád magad!

Ez nagyon nehéz, mert nem szeretem a tajkártya számait felmondani. Időszakos identitásokat nem érdemes annyira komolyan venni. Jelenleg egy kollektív álomban érzem magam, ahol csak szereplőként tekintek végig mindenen. Nincs három szó erre, de leginkább egy alvó óriás vagyok, aki reggel aztán boldogan felkel, locsol a kertben, és ez így természetes. Kivárom a kívánságaimat is. Ez a türelem szerintem egy fegyvertény.

Pár évvel ezelőtt Nemes Z. Márió írt szövegeket az Egotrip című könyvedbe, amelyben nyolc év anyagát gyűjtötted össze. Ha ez a rémületes oldalad veszőben is van, maradt a hibridek szeretete?

Igen, megmaradt ez a rálátás, az ilyesmi ösztönös. Ötvözni a technikákat nagyon izgalmas játék, sosincs rutin. Örömteli az egész. De azért kényszerítő is: arra, hogy más és más állapotokba kerüljek folyamatosan. Most épp mozaikozom – ami nagyon merev, ismétlődő munkát jelent. És mégis élvezem, mert egy kis kocka sem mindig csak az a parányi töredék, aminek látszik. A nyelvünk kifejez valamit, de az mindig csak egy vetülete a dolgoknak. Én így látom az egészet.

A diorámáid morbid kis minivilágok. Van ebben a típusú kompozícióban valamennyi nosztalgia a gyerekkor iránt? Vagy más irányból jött az ötlet?

Már egy ideje nem csinálok diorámákat, de nagyon hiányzik. Ezek a kis dobozvilágok fagyott terek, amikben látszik az, hogy az ideák, a falakra kivetülő jelenségek mind valóságosnak tűnhetnek – közben viszont abszurdum az egész. Egy ilyen tömör kis világban mindenki a saját egója körül forog, és sajnos ennek megvannak a korlátai és a csapdái.

Mintha folyton a szabadságról beszélnél. Ez a változatosság megmutatkozik a munkáidban is. A téma választ formát vagy fordítva?

A forma adja a téma spontaneitását. Nálam nincs konstruált cél, abszolút intuitíve dolgozom. Ha megfog egy új technika érintetlensége, az, hogy nem értek hozzá, akkor elkezdek játszani.

Nemcsak a mitológia, a gyermekkor, de a kereszténység is megjelenik sok mindenben, amit csinálsz. Hogy fér fel a vallás mondjuk egy csempére?

Nem a Déli-sarkon nőttem fel. A zsidó–keresztény kultúrkör Európában a kifejezésektől kezdve az alapfokú oktatásig mindenütt erőteljes fókusszal jelen van. Amikor a Kisképzőbe jártam, a legélesebben a középkori, a reneszánsz, egyáltalán a mindenkori keresztény művészethagyományok voltak a hangsúlyosak az oktatásban. A biblikus témáim persze egész régről jönnek, mondjuk onnan, amikor még ötévesen a nagymamámmal éltem Erdélyben. Vizuális élményként égtek bizonyos jelenségek belém: például a purgatórium koncepciója, a megtisztulás lehetősége. Az ilyesmi organikus hajtásként nő ki belőlem.

Van olyan esemény, amit karriercsúcspontként említenél az eddigiek közül?

Inkább érdekes kontrasztot tudnék említeni. Minden olyan kulturális esemény, amelyen külföldön részt vehettem, másképp kezeli azt a típusú hibrid műfajt, amit én képviselek. Budapesten kulturális sokkhatás éri az embert: a járvány előtti helyzetben szinte minden második napon nyílt egy jó kiállítás, és ilyenkor nehéz akkora hangot adni külön-külön minden egyes művész debütálásának. Itthon nagyon erősek a duális értékelések. A furcsa kategóriájának kevés hely jut, a szürrealizmus kategóriája nem igazán tapad. Ez nem azt jelenti, hogy le volnánk maradva. Az absztrakció hagyománya viszont talán még kevéssé erős. A jövőre nézve biztos, hogy az én tudatomban élnek még brutális képek.

Mi történik az élesdi művésztelepen, és egyáltalán: milyen oszlopos tagnak lenni egy ilyen alkotóközösségben?

Számomra minden művésztelep ünnep. 2013-ban kaptam az első meghívómat, és azóta is úgy gondolom, hogy ez az a helyszín, ahol ki lehet cserélődni. Kietlen helyeken, elhagyatott iskolában dolgozunk, összezárva és minden egyébtől elszigetelve. Az egymásrautaltság ilyen közösségi állapota teljesen szürreális: az év nagy részében egyikünk sem így alkot. Ez hajaz a karantészituációra, de annak ellenére, hogy megvannak a maga veszélyhelyzetei, ez sokkal inkább termékeny. Persze akad olyan, aki nem alkalmas egy ilyen kihívásra. Idén sajnos csak két hétről van szó egy hónap helyett.

De az biztos, hogy mire hazamegyek, újra tele lesz a boldogságkosár.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.

Mizser Fruzsina