A történet, amely a korabeli világválság közepette, az ókor és a középkor határán játszódik, egyben a regénybeli elbeszélő, a Zerkó nevű berber törpe életkalandjainak a meséje is. A több mint négyszáz oldalas, testes könyv megírása, ahogy a szerző lapunknak adott interjújában elárulta, könnyen ment, igazából a szükséges kultúrhistóriai ismeretek összeolvasása volt embert próbáló feladat. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Zerkó kalandos útja szülőföldjétől, a Római Birodalom Afrika tartományából, Hippo Regiusból kiindulva, az ókor megannyi híres helyszínét érintve jut el végül Ciprus szigetére, egy tavernába, hogy ott aztán báránycombot falatozva, hűs ikarioni bort szürcsölve mondja el történetét a szájtáti kocsmatöltelékek unszolásának engedve.
Zerkó tehát sztorizik, rejtélyes születésétől kezdve mindent elmesél, amit látott, hallott életében. A legnagyobb jóindulattal se mondhatjuk, hogy mindezt fennkölt irodalmi nyelven tenné, az ékesszólás nem tartozik a fő erényei közé, azt azonban kijelenthejük, hogy a kocsmai közönség által használt szlenggel kitűnően megbirkózik. Itt hívjuk fel a figyelmet arra a tényre, hogy ez a sajátos nyelvezet szellemes trágárságokkal, bizonyos négy és több betűs kifejezésekkel és ezek legkülönfélébb kombinációival van telitűzdelve, szóval a kényesebb ízlésű olvasók számára kevéssé ajánlhatjuk a könyv forgatását.
Zerkónak már a születését, származását is sűrű homály fedi, csupán annyi biztos, hogy azon a helyen, egy nyilvánosház hátsó ablaka alatt, ahova kidobták, „forró homokot kavart a langyos szél”. Itt talál rá egy kirágott dinnyehéjban későbbi nevelőanyja, egy a szeméthalmok közt guberáló koldusasszony, aki első pillantásra romlott sült csirkének nézi a mozdulatlanul heverő kisdedet. A kisded neve is innen származik, a Zerkó dinnyét jelent. A nyomornegyedbeli kunyhóban, datolyaárus, agresszív alkoholista apja által rendszeresen elnáspángolt Zerkó csak pár évig maradhat a család tagja, mert aztán a rabszolgapiacon túladnak rajta, mondván, hogy túl sokat eszik.
A vevő, egy Plancus nevű dúsgazdag helyi patrícius leginkább a kisember egy különleges adottságát értékeli, mégpedig azt, hogy a fiúcskát egészen döbbenetes nagyságú intim mérettel áldották meg az égiek. A nyomornegyedet elhagyó Zerkó élete egy csapásra mesés módon megváltozik. Ennek oka a már említett testi jegyen felül, hogy gazdája egy kisebb rangú istenség, Priapus hasonmásának tekinti, sőt valójában annak megtestesülését látja benne.
Priapus ugyanis nem más, mint a férfiasság, a nemzőképesség védelmezője, akit hasonló adottsággal ábrázoltak a korabeli szobrászok.
Így tehát Zerkót a fényűző villában istenként tisztelik, nincs is más dolga, mint hogy egyék, igyék és kedvét töltse a rendelkezésére bocsátott rabszolgalányokon. Mindez egy olyan korszakban játszódik, amikor a keresztény erkölcs és hitvilág már ugyan létezik, hat, de még korántsem dominál a süllyedőfélben lévő antik hedonizmus ellenében. Cserna-Szabó remekül érzékelteti e kettősséget; a ház ura, Plancus ide is, oda is áldoz, a kereszténység puritanizmusán pedig jóízűen élcelődik.
Ennek a patríciusnak a másik egyéni vonása kora költészetének imádata, s a regényszövetbe ágyazva innentől gyakran olvashatunk hosszas idézeteket Catullus, Szapphó, Ovidius csiklandozó, cizelláltan pornográf verseiből, ráadásul egymást követően kétszer is, hiszen Plancus szószátyár papagája betűhíven mindent megismétel, amit hall.
Ez az idill ugyan évekig tart, sőt mintha az idő is megállt volna, azonban a birodalom sírásói, a vandál törzsek Göiserrik király vezetésével egyre inkább fenyegetik ezt az álomszerű létet. És nemcsak hogy fenyegetik, de egy idő után frontális támadást indítanak a provincia ellen, meghódítják azt, és tűzzel-vassal szétrombolják a nemes életélvezetek világát. Ők már a közelgő apokalipszis előhírnökei, és senkinek sem kegyelmeznek. A Római Birodalom ugyan még egységes, a kereszténység épphogy csak megjelent, a szkizma, az egyházszakadás pedig még bő fél évezredet várat magára.
A történetnek (történelemnek) ezen a pontján a realisztikusan felvázolt diplomáciai cselszövések, intrikák már egyre inkább szélesítik a birodalmon belül húzódó törésvonalakat, amiből Zerkó levonja a tanulságot: Platón tévedett, a kormányzást nem szabad a filozófusokra, arisztokratára bízni, sokkal inkább alkalmasak erre a feladatra a költők, a kurtizánok, az iszákosok és a szakácsok. Ez utóbbi hivatásrend apropóján jegyezzük meg, hogy Cserna-Szabó egyebek mellett mint gasztronómiai szakíró is nevet szerzett magának.
Ilyeténképpen kedvtelve csempész a szövegbe ínycsiklandó ókori receptúrákat, amiktől az olvasó szájában összefut a nyál.
Amint a körülzárt városban fogy az élelem, az élvhajhász nagyúr ráfanyalodik a kertjében bóklászó pávákra, flamingókra, legvégül csodálatos papagája is étellé lényegül át, mégpedig kapor, must, bordamag, menta és egyéb fűszerek felhasználásával. Az épületet birtokba veszik a vandálok, feldúlják, kifosztják, és minden sarokba odarondítanak. Természetszerűleg az összes lakót lekaszabolják, kivéve Zerkót, hiszen úgy tarják, törpét ölni halálos bűn. A kisember azonban nem csak ennek a babonának köszönheti az életét, és nem is csak mert több nyelven is beszél, így tolmácsként alkalmazható, hanem a már említett testi sajátossága okán is életben maradhat. A hódítók ugyanis a mitológiájukban fontos szerepet betöltő Jörrmungandot, a világot körbeölelő óriáskígyót kezdik tisztelni a személyében.
A már szóbahozott kulináris vonatkozásokról itt, a vandálok közt is említés történik. Ők ugyanis egy teve levágott fejéből levest főznek, testét pedig parázson, oly módon sütik meg, hogy hasüregébe birkákat, csirkét, tojást és datolyát is elhelyeznek, hasonlóképpen, mint Petronius Arbiter Satyrcon című halhatatlan regényének egyik fejezetében, a Trimalchio lakomájában (a könyvet Federico Fellini hasonló című, 1969-ben bemutatott filmje elevenítette meg).
A regény további részében Zerkó előbb ajándékként, majd hadizsákmányként kerül újabb és újabb birodalmak szívébe, a történelem örvényének kellős közepébe, míg végül Attila hun fejedelem udvarában köt ki, ahol egy sajnálatos kardcsapás következtében elveszíti legfőbb büszkeségét. De ettől az élet még nem áll meg, a kalandok sora tovább folytatódik.
A sodró erejű történetmesélést Cserna-Szabó számos apró poénnal, nyelvi játékkal teszi felejthetetlenül mulatságossá.
Megfogalmazásaiba, a köznapi nyelvet idéző dialógusokba huncut módon csempész kifejezetten a mai beszélt nyelvre jellemző szavakat, kifejezéseket. Ilyeneket, mint például „kamu”, „nem kicsit”, „zártkörű rendezvény”, „alvászavaros”, „túlmozgásos”, „szexrabszolga”, „itt a vége, fuss el véle”, „hiánycikk”, „csávó”. Ez az alkotói módszer is indokolhatja azt a helyzetet, amit a szerző lapunknak adott interjújában említ, hogy megosztó írónak tartja magát. Akadnak ugyanis bírálói, akik Cserna-Szabó munkásságát a rossz értelemben vett korszellem kiszolgálásának, fellengzősségnek, sekélyességnek titulálják. Ez az álláspont felvethető ugyan, viszont könnyedén lesöpörhető az asztalról, miután ezek a stíluselemek egyértelműen az egyedi, szerzői sajátosságok körébe, az abject irodalomelméleti kategóriájába sorolhatók, ekként olvasva kimondottan szórakoztatók.
A megszámlálhatatlan parádés fordulat, nem várt fejlemény, meglepő lóugrás közben az író gyakran, kacagtató módon kikacsint az olvasóra, „szórakozik” vele, és bevonja őt a maga alkotta játékba. Így a posztmodern intertextualitás számlájára írhatók az olyan szövegelemek, mint a régi magyar közmondás használata Attila hadba vonulása idején: „Aki megyen, halad, aki szarik, marad.” A fejedelem halála után pedig Cserna-Szabó betűhíven beidézi az Ómagyar Mária-siralom versszakait. Ugyanígy megjelenik a lapokon Török András sportriporter közszájon forgó, elhíresült mondása: „Ilyen nincs, és mégis van.” Megidéződik Zéta, az előzménynek nem tekinthető Láthatatlan ember narrátora Gárdonyi remek ifjúsági regényéből, ahogy más helyütt, Markianosz bizánci császár kapcsán Hajnóczy Péter feledhetetlen kisregényének címe: A halál kilovagolt Perzsiából.
A szigorú recenzens mindössze két olyan szóra bukkant a szövegben, amelyet az író vélhetőleg gyerekkorában, a családi közegben hallhatott, az egyik ilyen a „megholt”, a másik a „nyögődözni”, ez utóbbi ráadásul a legátfogóbb etimológiai gyűjteményben sem szerepel. Elmondhatjuk, a tárgyalt regényben az írói szabadság magas fokú gyakorlata érvényesül. Ennek a tételnek az ellenpontja is megjelenik a könyvben, Zerkó szerint ugyanis a művészetnek is vannak határai. Cserna-Szabót olvasva azonban kétségeink támadnak e kijelentés érvényességét illetően.
Nyitókép: Than Mór Attila lakomája, 1870, részlet.
