Fejes Endre hősei sosem hősök, mégis szeretni kell őket

Fejes Endre innen indult: a Józsefváros gangjairól, ahol a szükség és a képzelet kéz a kézben jártak. Nem kívülről figyelte a „kisembereket” – közöttük élt. Volt szabóinas, esztergályos, katona és szökevény, emigráns és hazatérő. Életében járt Európa legmélyebb bányájában és az irodalom piedesztáljának magasában is. Megfigyelője, de része is volt annak a világnak, amiről írt. Az élet állandó sodrásában próbált megkapaszkodni – és talán ezért tudta olyan pontosan megformálni azokat a figurákat, akiket a történelem vagy a mindennapok daráltak be.

Gangok és gyárak: a fejesi világ bölcsője

A Józsefváros utcáinak útvesztőjéből – abban a közegben, ahol a képzelet egyenesen hazugságnak tűnhetett – bújt elő a Hazudós alakja, a fiú, akit kinevettek, de akinek a csodákról és csillagokról szóló meséit mégis áhítattal várták. Az álmodozó kisfiú alakjában nem egyszerű hazudozás, hanem a képzelet és valóság közti billegés jelenik meg – ahogy a lányban is, aki végül nem őt választja, hanem a jómódot, hűtőt, biztonságot. Mégis, évek múltán, amikor a saját gyerekét altatja, a Hazudós meséivel ringatja álomba.

A férfiak világa: pofonok és kapaszkodók

Fiatalon a gyárak világa vette körül. Szabóként kezdett, majd esztergályosként dolgozott Angyalföldön – ott, ahol a munkások élete nemcsak a gépek zaja volt, hanem kocsmáké, szerelmeké, reményeké és csalódásoké. Ebben a közegben bomlik ki Élő Klára tragikus története is: mindenki szeme fénye, a széltől rettegő fiatal lány, akit egy szemtelen futballista hódít meg, majd hagy cserben – akinek egy öreg munkás próbálja megvásárolni a boldogságát. Fejes együttérzése itt is tetten érhető: nem ítélkezik, csak figyel, és közben hagyja, hogy a mi szívünk szoruljon össze.

Máskor a műhely kemény, kíméletlen, mégis valamiképp igazságos férfivilágát idézi meg, ahol a gúny beavatás, a pofon hivatalból jár. Ebben a közegben bukkan fel Vigyori, a félárva fiú, aki mindig vigyorog, bárhogy veri a sors. Céltábla és tanítvány egyszerre, az öreg mestertől kap pofont, de védelmet is, a családban pedig felelősséget, amit nem tanítottak meg neki. Fejes mégsem „csak” tragédiát ír, reményt ad: ebben a világban karácsony táján még azok is egymásra találhatnak, akik sosem tanultak az érzéseikről beszélni.

Túléléstörténetek – a történelem káoszában

1944-ben besorozták, ő azonban megszökött, és bujkálva élte túl a háborút Budapesten, mielőtt külföldre menekült. Sodródás volt ez, ide-oda taszítva rendszerek, határok, lehetőségek között – hasonlóan, mint Mocorgó figurája, akinek még az álmai sem a sajátjai. Nem ura az életének, sodródik, mert a történelem sodorja, mert a világ így rendezte be magát. A szinte kényszeres túlélő, aki hol a történelem peremén, máskor annak kellős közepében, mindig túlél, de sosem érkezik meg.

Hazatérve internálótábor, majd újra a gyár következett. Közben írni kezdett: fáradt esték, gyári munka utáni jegyzetek, majd az áttörés. A Rozsdatemető és a Jó estét nyár, jó estét szerelem kultikus művek lettek, de ő maga mindig megőrizte a kívülálló pozícióját. Alakjai között ott a mélységesen megindító, de tragikomikus figura, a különc Valentin Oszkár, aki lila házikabátban Chopint játszik, főzés közben harmonikázik, de újdonsült felesége még a nászéjszaka előtt elmenekül tőle, miután a vonaton meglátja tűzokádó bűvésztrükkjét. Ott a nevetséges, mégis szerethető Vonó Ignác, aki tropikálöltönyben játssza a nagybirtokost, miközben valójában hivatalnok. Az illúzió és valóság közti szakadék, a tragikomikum és együttérzés kettőssége végigkíséri Fejes világát.

A világ, amelyben egyszerre látjuk a jót és rosszat, tartást és esendőséget, amelyben időzve – ha figyelmesek vagyunk – ráérezhetünk, mi marad az emberből, amikor a világ a feje tetejére áll. Felmerül a kérdés: mit jelent kisemberként élni, és mit jelent akkor, amikor már nem is élni, hanem csak túlélni lehet? Mi a felelősségünk olyankor? Fejes Endre világában találhatunk valami mozdulatlant, valami lényegit, akkor is, amikor a történelem viharai átsöpörnek rajtunk.