Csupó Gábor filmjét unalmasnak bélyegezte a külföldi kritika, nyilván, mert szemkápráztató harcjeleneteknek, de még borzongató skizofrén epizódoknak is híján van. Ebben a filmben nem esnek egymásnak fura lényekből álló felbőszült hadseregek, a főhősnő meg valóban jószívű és bátor, és nem morfondírozik azon, hogy talán mégis a sötét oldalhoz tartozik. Már csak azért sem, mert most nem a jó és a rossz küzd egymással, csupán két gőgös, büszke család marja egymást kitartóan. Ami viszont valóban tény, hogy a gyerekeknek szóló fantasyk annyira elhúztak mostanában, hogy a Holdhercegnő tényleg sokkal szelídebbnek és ártatlanabbnak hat az átlagnál.
A kislány segítője egy erdei tündérhez hasonlító lény, Loveday (Natascha McElhone), akiről kiderül, hogy valaha a morcos nagybácsi menyasszonya volt, de őket is elválasztotta a családi gyűlölködés. Dakota Blue Richards, aki nemrég még az Arany iránytűben volt bájos, rettenthetetlen, árva kislány (első filmszerepére teljesen ismeretlenül tízezer jelentkező közül választották ki nyílt szereplőválogatáson annak idején) most egy nagyon hasonló karakter megformálásával folytatja pályáját: a Holdhercegnőben ismét árva, ismét vakmerő, és ismét roppant elhivatott. Ja, és a loknijai, meg a ruhái megint olyan tökéletesek, hogy abba minden nőnemű gyerekszínész belesápadhat.
A Holdhercegnő akkor válik igazán izgalmassá, ha megpróbáljuk beazonosítani a hazai helyszíneket, hiszen a mozi (meglehetősen alacsonynak számító költségvetéssel) nálunk forgott. Speciális effekt nincs sok, de ha mégis akad, valóban látványos: például az utolsó öt percben - hasonlóan a Híd Terabithia földjére című filmhez - történik egy látványos dimenzióváltás, mintha csak egy mágikus, párhuzamos világ nyílna meg egy pillanatra.
