Kispadon - FÉLELEM A FEKETE DOBOZBAN ? TRAFÓ GALÉRIA

Két hónapja zajlott le a legutóbbi rangos hallei esemény, most pedig a Trafó Galéria egy kiállítótérnyi válogatást hozott ide az ott levetített filmekből. Ez a műfajváltás, a vetítés-sorozat tárlattá alakítása egyáltalán nem szokványos vállalkozás: próbára teszi a tér és a tartalom interakcióját és leteszteli a hazai közönség fogékonyságát is a téma iránt. Az előbbit egyszerű eszközökkel oldja meg a tárlat: egy nagy ívű átlós fallal és néhány minimál-enteriőrrel, aszimmetrikus, egyedi térbeli helyzetekkel vonja be a látogatót. Az utóbbi egy kínosan aktuális érzést hív elő, nincs is nehéz dolga, hiszen a félelem egyre inkább alaphangnemnek tűnik a XXI. század elején.

A közös cím, a ?Félelem a fekete dobozban? egy fehér kubusban, egy teljesen egyszerű, tagolatlan kiállítótérben paradoxon lehet. De a pincegaléria ebben az elrendezésben átláthatatlan, strukturálatlan, mégis szellős labirintussá vált, ahol tágas térsávok, intimebb sarkok és párosan használható, de kétfelé figyelő padok váltakoznak. Van film, amelyik aprócska monitoron fut, egy másik hatalmas kivetítőn, egy harmadik hagyományos tévéképernyő-méretű, és ettől az otthoni tévézés hamis-édeskés illúzióját kelti. Másutt úgy tűnik, mintha egy elkülönülő térszelet tiszteletben tartaná a film nézőjét, de folyton odatéved valaki, aki éppen arrafelé keresi az átjárást, mert a széttagolt tér nem logikus, nem racionális. Ha a filmeket végignézve újra végigjárjuk a teret, fölmerül a kérdés: vajon a kiállított műveket a képernyőkön találjuk, vagy azok körül?

A tárgy, a felkínált látvány így nem csupán a német fesztiválról hozott, annak bőséges anyagából válogatott filmkínálat, hanem legalább ennyire film és filmnéző rendkívül változatos térbeli viszonya. A fő téma, a félelem tehát a közös tér és a személyes élmény között is szereplővé lesz. Szociális kérdés a javából. Elvégre nem ülök le bárkivel egy padra, hogy megnézzem, hogyan tárja ki egy portás a maga megkövesedett lelkét Kieslowski dokujában, vagy hogy mivel töltik el a napot egy tizenéves kallódó punkbanda tagjai 2005-ben.

Ebbe a térbe válogatták ki Molnár Edit és Marcel Schwierin kurátorok a hallei fesztivál néhány fontos filmjét. Úgy döntöttek, hogy a programban szereplő két magyar vonatkozású mozit nem vetítik le (mindkettő a titkosszolgálat hazai működéséről szólt), mivel a félelem témáját nem a múltban, hanem a jelenben vizsgálják. Bemutatják viszont Roy Andersson 1985-ös kétperces etűdjét, ami magába sűríti a modern városi lét összes agresszív megnyilvánulását. Láthatjuk Jay Rosenblatt poétikus háromperces filmesszéjét az állandósult szorongásról, Anne Robertson repetitív monológját a nők és a társadalom folyamatos ütközéseiről, Dominic Gagnon lopott webcam felvételekből összeállított moziját, Andree Korpys és Markus Löffler vádiratát a rendőri kiképzésben megnyomorított lelkekről.

Csupa olyan beépült félelem-mechanizmus tárul fel, amelyeket minden nap megélünk, elfogadunk, sőt ritkán azonosítunk félelemként, pedig egyre súlyosabb terheket raknak ránk. A kiállítás úgy bontja ki a félelem rétegeit a megszokásból, hogy racionális kérdésekkel fókuszál a normálisnak látszó, de korántsem elfogadható helyzetekre, a társadalmi elvárások, a média és elsősorban a politika által kifejtett erőszakos beavatkozásokra. Félelemkeltő és félelmet elfogadó mechanizmusokkal szembesít, ami ma, itt nemhogy aktuális, de a túlélőkészlet egyik legfontosabb eleme lehet.