Két legfontosabb népzenei forrása irodalomtörténész édesapja és tanár anyai nagyapja. Előbbi a kárpátaljai Tiszapéterfalván nőtt fel, majd a debreceni református kollégiumba került, a cívisvárosban alapított családot, így a fiát is óhatatlanul megfertőzte a népies dallamkinccsel. Utóbbi finnugor nyelvészként a finnországi Jyväskyläban tanított nyaranta, rajta keresztül pedig Kiss Ferenc hozzáférhetett a legkurrensebb népzenei albumokhoz.
Később a család Budapestre költözött, Kiss Ferenc a Rákóczi Gimnáziumban érettségizett, és benne a beköszöntött beatkorszak sem ütközött a népzene szeretetével. Ahogy a 2020-as Fonó25 könyvben megjelent – később a Mandiner.hu-n is közölt – életútinterjújában meséli:
„A többiek eléggé furcsán néztek rám, amikor bevittem magammal a hegedűt, felírtam a táblára a szövegeket, és mutattam nekik hozzá a dallamokat. Eleinte kinevettek, aztán észre sem vették, és fél évre rá vígan énekelték a népdalokat. Még le sem érettségiztem, amikor apám egyik tanítványa, Kósa László néprajzkutató küldött egy levelezőlapot nekem, hogy a sógora, Halmos Béla és annak barátja, Sebő Ferenc ekkor és ekkor megbeszélést tartanak a Kapás utcai Kaláka-klubban, és ha van kedvem, nézzek le oda, hátha bevesznek. Hülye fejjel csak legyintettem, és nem mentem. Később szintén Kósa volt az, aki a Zenetudományi Intézetből hordta nekem a Pátria-felvételeket, amelyeket sorban vettem át kazettára az MK–21-es magnómmal. Rövidesen rájöttem, hogy ez voltaképpen a Lajtha-féle gyűjtés, úgyhogy antikváriumban megvettem hozzá a könyvet, és abból tanulgattam. Csak úgy magamnak, saját szórakoztatásomra.”
Aztán édesapja egyik barátja révén értesült arról, hogy a Novák Ferenc vezette Bihari táncegyüttes frissen alakult kísérő zenekara a népi játékmódban járatos hegedűst keres. Így 1973 januárjában csatlakozott a táncházmozgalomban a folkosokhoz sorolt formációhoz, mely később Vízöntő néven önálló koncerteket is adott, és melyekkel nemcsak előadták, hanem saját generációjuk élményeivel újraértelmezték a népies dalokat.
Ezt tette abban a rövid korszakban is, amikor a szintén hegedűs Szabó Andrással annyira egymásra találtak, hogy mindketten tagjai lettek az 1974-ben megalakult Kolindának. Ahonnan aztán Szabó Andrásnak távoznia kellett, de utólag visszatekintve ebből a szakításból a folktörténet csak profitált: Szabó ugyanis 1975-ben Jorgosz Tzortzoglouval megalapította a Gépfolklórt. Kiss Ferenc pedig visszatért a Vízöntőbe.
Vízöntő: Siculicidum (1978)
A Kolinda-korszakot amúgy kellően szédítően élte meg. Miként az említett interjúban felidézte: „November végi esős-havas időben, életünk első önálló nyugat-európai, belgiumi és franciaországi turnéjára egy sárga Wartburg kombival indultunk el. Lantos Iván akkori feleségével együtt – aki tolmácsként jött velünk – öten ültünk benne. A hangszerek a csomagtartóban, a tetőn pedig a Bihari együttes fatokjában a bőgő utazott. Borzasztó utazás után elsőként egy kis belga faluban, a híres folkszervező, Leon Lamall Mallemollen nevű kocsmájában léptünk fel.
Tíz törzsvendég előtt kezdtünk bele hullafáradtan, majd azt láttuk, ketten elmennek, és kisvártatva öten jönnek vissza. Aztán megint elmennek öten, és tizenketten vissza. Az emberek rohantak végig a falun, és hívták a barátokat. Mire a koncert közepére értünk, a csilláron is lógtak. Utána beszélgettünk, és kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra. Ők azért, mert ugyanúgy néztünk ki, mint ők (farmer, kockás flaneling, alatta trikó) – azt hitték, Magyarországon mindenki maoista szürke egyenruhában jár –, mi meg a hazai pléhmerítős borozók után életünkben először jutottunk el egy igazi pubba (ott oberzsnek mondják), ahol először játszhattunk dartsot meg asztali golyós játékokat is.”
A nyolcvanas években a Vízöntő az általa később folktemporainnek nevezett, kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílusával különösen külföldön szerepelt nagy sikerrel. Majd egy vámszabálysértési eljárás miatt másfél évre bevonták a tagok útlevelét, és 1990-re gyakorlatilag széthullott a zenekar.
Vízöntő: Amerikás dal (1987)
Kiss Ferenc azonban nem adta fel, hanem 1992-ben megalapította az első hazai folkkiadót, az Etnofont, és onnantól – az alkalmanként megjelenő saját szólóprodukciói mellett – főként annak tevékenységére összpontosított. Továbbra is a Kárpát-medencében élő népek folklórját népszerűsítette, immár kiadóként: elsősorban népzenei gyűjtéseket jelentetett meg, de vállalta olyan alkotók és előadók felvételeinek kiadását is, akik ebből a szellemi kincsből merítve új utakat és lehetőségeket kerestek a kortárs zeneművészetben.
Az Etnofon évtizedekig a minőségi folkfelvételek egyik első számú magyarországi műhelyének számított, de a lemezipar meredek zuhanását ez sem élte túl. Viszont fennállása alatt több mint száz értékes albumot jelentetett meg. Közte az időközben ismét hangszert ragadó Kiss Ferenc saját albumait is. Így az 1999-es nagy ívű, tematikus Nagyvárosi bujdosókat, mely műfajilag valahol a folk, a rock és a popzene között helyezkedik el és a 2005 tavaszán publikált, egy idősödő dalnok kései szerelmes énekeit tartalmazó Szerelem havá-t. Emellett Kiss Ferenc számos táncszínházi és filmes produkcióhoz komponált kísérőzenét, valamint szinte az összes Szvorák Kati-lemezt ő szerkesztette, és játszott is rajtuk. Nem utolsósorban pedig a 2012-ben kiadott, saját szövegével és CD-melléklettel ellátott, Papó zenedéje című kiadvánnyal igyekezett bevezetni a gyerekeket a népzene világába.
Kiss Anna–Kiss Ferenc: Leánydicsérő (2015)
Bár súlyos betegsége majdnem előadói pályája végét jelentette, alkalmanként ma is fellép az Etnofon Társulattal. Emellett pedig egyrészt megjelentette saját szubjektív visszaemlékezéseit (Kötelékek – A Vízöntő és a Kolinda históriája, meg egyéb történetek, 2021), másrészt a hátán viszi a Héttorony Fesztivált. Előzménye, hogy 1992-ben az ő szerzeményei szóltak a sevillai világkiállítás Makovecz Imre tervezte magyar pavilonjában (ennek anyaga később A Héttorony hangjai címmel CD-n megjelent), majd tíz évvel később Makovecz Imre különböző épületeiben beindította a Héttorony Fesztivált. Az ígéretes sorozat 2004-ben anyagi okokból abbamaradt, de 2012-ben szerencsére a Fonó Budai Zeneház mellé állt, és a fesztivál azóta is szárnyal.
