A gyűjtők között van egy mondás, hogy csak azt bánod meg, amit nem vettél meg

„Olvass bele nyugodtan!”

Kiss Ferenc névjegykártyáján az elérhetőségein kívül ez áll: a Gyűjtő. A nevével többször találkoztam már hazai árverések kapcsán vagy amikor gyűjteményének kivételes darabjaitól vált meg, például Barabás Miklós Petőfi Sándort ábrázoló mellképétől, mely a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjában került állami tulajdonba. Az 1846-ban készült portrét 1900-ban Ernst Lajos műgyűjtő helyezte abba a reneszánsz díszkeretbe, melyben később a Petőfi Irodalmi Múzeum látogatói is megcsodálhatták. A főként dedikált könyveket és kéziratokat gyűjtő Kiss Ferenc kollekciójának nagyságát jól érzékelteti az is, hogy nemrég hatvanezer oldalnyi kéziratot adott el a múzeumnak – és ez csak egy része a gyűjteményének.

A tulajdonában álló, balatonfüredi Partitúra Galériában a látogató érzi, hogy kivételes gyűjtő a tulajdonos: jól megférnek egymás mellett Zoób Kati különleges, régi darabokat újragondoló ruhái Horkay István izgalmas plakátkiállításával, szépséges Zsolnay-kerámiákkal vagy Gorka Géza hamutartóival – sosem gondoltam volna, hogy utóbbiakat rendeltetésszerűen merné használni bárki. Ami itt van, azt is tükrözi, hogy épp mi jár a tulajdonos fejében: ha inspirálja a nemrég a Ráth György-villában látott iparművészeti anyag, akkor a saját raktárából is kikerülnek ide azok a tárgyak, amelyek megteremtik azt a hangulatot, melyben most jó leülni beszélgetni egyet. És itt nyoma sincs a múzeumi vitrinek steril távolságtartásának, itt a műkincsek azért vannak, hogy találkozhassunk velük. A tulajdonos gyermeki örömmel adja a barátai, vendégei kezébe a különleges darabokat: például Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Széchenyi István dedikált köteteit.

Elém egy hatalmas könyvet tesz:

– Nyisd ki, olvass bele nyugodtan! – mondja.

Nem is tudom, merjem-e elhinni, hogy ez az, aminek látszik, de a körülöttem állók fülig érő vigyorral bólogatnak, hogy bizony, ez eredeti. A tulajdonos legyint, amikor kesztyűt kérek, azt mondja, anélkül is szabad lapozni.

„Bizonynyal tudom és semmit sem kételkedem, hogy ezen mi munkánknak, minekutána emberek közé az kimegyen, sok irigye és sok rágalmazója lészen. Mert miképen az testet követi az árnyék, azonképen a virtust az az a jóságos cselekedeteket követi az irigység. És akik az rágalmazásra születtek, mivelhogy a más ember munkájához, vagy cselekedeteihez hasonlót nem cselekedhetnek, ha különben annak nem árthatnak, rágalmazzák azt” – olvasom az elöljáró beszédben Károli Gáspár szavait a vizsolyi Biblia egyik eredeti példányából.

A vizsolyi Biblia mintegy nyolcszáz példányban készült, közülük ötvenegy maradt fenn, legalábbis ennyit ír a könyvjegyzék az 1800-as évek végén. Magyarországon közgyűjteményben húsz található, hogy ebből mennyi teljes, nem tudom. Magángyűjteményben talán két-három komplett példány található. A rendkívüli értékű kiadvány egyikét 2002. február 10-én ellopták a vizsolyi templomból, majd 2003 szeptemberében sikeres nyomozást követően sértetlenül került elő – Komáromban egy elhanyagolt épületben, egy tartály alatt rejtették el a rablók. Azért is kelthette fel a műkincstolvajok figyelmét, mert 2001-ben egy másik példány 26 millió forintnak megfelelő összegért kelt el egy londoni árverésen. 

2003. november 28-án itthon is kalapács alá került egy szinte teljesen sértetlenül fennmaradt kötete: 19 millió forintért kelt el egy budapesti könyvárverésen, majd 2008 májusában 2,2 millió forintért vásárolta meg valaki az Ószövetség hiánytalan jó állapotú részét. Azt nem tudom, hogy Kiss Ferenc mennyiért jutott hozzá az általam is megcsodált példányhoz, de azt később elmesélte, hogy kétszer is megvette ezt a Bibliát: először egy barátjának ajándékozta, majd évek múlva visszavásárolta tőle.

„Elég vagyok magamnak, örömnek is bajnak is”

Kiss Ferenc budapesti lakása első ránézésre nem hivalkodó – legalábbis nem olyan, mint amilyenre számít az ember egy milliárdokat érő gyűjtemény birtokosának otthonában –, nem a legnagyobbak fő művei vannak a falak központi helyein, de igényes válogatást látunk, az Európai Iskola több képviselőjét is, főként olyan képeket, amelyek nagyon személyes emlékeket idéznek a tulajdonosban. A könyvespolcon szintén kincsek sorakoznak, muszáj elidőzni József Attila fotói előtt – döbbenetes őt mosolyogni látni. 

Ekkor még nem sejtem, hogy hamarosan a költő egyik búcsúlevelét is a kezemben tarthatom: „Kedves Doktor Ur! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent. József Attila – 1937. december 3.” A levél Bak Róbertnek szól, egyike annak a négy üzenetnek, melyeket a költő a halála napján adott postára. 

Az orvos Németországban élő lányától került elő a háromlapnyi terjedelmű Sárgahajúak szövetsége is, melyet a Szabad-ötletek jegyzékével rokon szövegként emleget a szakirodalom. A gyűjtő segít elolvasni a kéziratot – nem tudom eldönteni, hogy a zaklatott íráskép vagy a saját kézremegésem miatt nem boldogulok vele: „Sárgahajúak szövetsége. Vöröshajúak szövetsége. King’s Dom. A capella. Pappenheim. A tömeggyilkos levelezőlapja” – így kezdődik a feltehetően 1936-ban írt szöveg. És így ér véget: „Nem adok semmit és nem kell semmi. Elég vagyok magamnak, örömnek is bajnak is. Fölakasztom magamat. Hazamegyek. Éhes vagyok. Kész. B. m. az I. a K. Uristen a cefet világot!”

„Nem mentünk ebédelni, mert otthagytam a pénzt”

A nappalinak két főszereplője is van: egyik a zongora, rajta kinyitott Dvořák-kották, a másik a dohányzóasztal, mely valójában egy vitrin, melyben kéziratokat csodálhatunk, meg olyan ereklyéket, mint az az elkoszolódott szélű zsebkendő, melyre piros viaszpecséttel kis kártyát rögzített Kossuth Ferenc ezzel a megjegyzéssel: „Édesatyám zsebkendője”.

De hogyan kezdődik egy ilyen gyűjtemény megalapozása? Miért jut eszébe évtizedekkel ezelőtt egy fiatalembernek, hogy dedikált könyveket vásároljon? 

Kiss Ferenc a családi hagyományokhoz hűen zenei pályára készült – a nagypapja a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere, később hegedűse volt, az édesapja pedig szintén muzsikus, de 1963-ban, amikor a fia másfél éves volt, disszidált.

Kiss Ferenc ének szakra járt, de a tüdeje beteg lett, fél évig volt kórházban. Miután felépült, zenei tanulmányait nagybőgőn tudta folytatni – ahogy ő fogalmaz: „elbukdácsoltam nagybőgőn” –, de valójában zongorázni szeretett. A főiskola mellett több munkát is vállalt, a balettintézetben zongorázott a növendékeknek, a Spartacus Sportegyesületben a ritmikus sportgimnasztikásoknak, zongorakészítőként, zongorahangolóként dolgozott, valamint forgatóként a rádióban, a Bródy Sándor utcában. Zenei rendezőnek készült Matz László irányításával. Az adások közötti szünetben egyenes út vezetett a Múzeum körúton a Központi Antikváriumba; ott egy becsüssel szóba elegyedett, és ő mondta neki, hogy ez jó pénzkereseti lehetőség, mert a dedikált könyveknek és kéziratoknak nincs szabott áruk. Akkoriban ugyanis az árszabás az Állami Könyvterjesztő Vállalat irányárjegyzékéhez igazodott – ebben benne volt sok könyvnek az ára, például hogy 15 000 forintot szabad kérni Malonyay Dezső A magyar nép művészete köteteiért. Viszont ha az adott kiadvány dedikált, akkor a szabott ár érvényét veszti, és sokkal többet érhet – nincs felső határ.

– Engem ebbe belehúztak – jegyzi meg nevetve a gyűjtő, és mint kiderül, nemcsak a dedikált művek megszerzése motiválta, hanem hogy eljusson azokhoz, akiknek szóltak ezek a dedikációk, mert ezáltal kirajzolódott az adott alkotó kapcsolati hálója, és érdekes fénytörésbe került egy-egy életmű. Üzlet is, kutatás is ez az egész, de mint mondja, nem gyártott ő ehhez semmiféle stratégiát, hanem híre ment, hogy ez érdekli, és kézről kézre adták őt.

A legelső darab, amit azért vett, hogy megtartsa, egy fotó volt. Talán húsz könyvet adott el, hogy az értük kapott 600 forintból elvihesse ebédelni a barátnőjét. És az antikváriumban épp akkor hozták ki Endrei Walter textiltörténésznek egy fényképét, mely Liszt Ferenc weimari lakásában készült, a háttérben látható az a sötét, mintás függöny, amely miatt úgy vélték, hogy a fotó értékes lehet a szakembernek.

– Ő azt válaszolta, hogy köszöni, neki ez nem kell, mert ő restaurálta a függönyt, és neki abból van egy darab – idézi fel Kiss Ferenc – Bennem meg átvillant, hogy muzsikus vagyok, a fene egye meg! És megkérdeztem, mennyibe kerül? 600 forintba. Nem mentünk ebédelni, mert otthagytam a pénzt, elhoztam a fotót, a mai napig megvan. Ezzel a képpel kezdődött, meg a sikerélménnyel, amit megéltem általa. 

Mire elvégezte a főiskolát, jelentős gyűjteménye volt, melyet eladott az Országos Széchényi Könyvtárnak, majd 1987-ben Németországba költözött, a Frankfurti Rádióban is fellépett zongoristaként. Fél év múlva baleset érte, megsérült a keze, és ismét döntenie kellett, mivel fog foglalkozni. Úgy határozott, hogy árveréseket rendez Münchenben. 

– Ez a váltás könnyű volt, mert nagyon jó képzőművészeti neveltetést kaptam az iskolában. És úgy járt az agyam, ahogy a németeké még nem, láttam, mi értékes és mi lesz még értékesebb – jegyzi meg.

1996-ben tért véglegesen haza. Sokan a Károlyi-palotában működő egykori Palota Könyveskert antikváriusaként ismerték, aki – akárcsak manapság a Partitúra Galériában – szívesen zongorázott a vendégeinek. Most mi is meghallgathatjuk, teljesen valószerűtlen élmény: különleges kéziratokat olvasunk, zenét hallgatunk, az ablakon beragyog a nap – valahogy így kellene élni, állapítjuk meg a fotós kollégáimmal.

„És nem szükség, hogy mást is adj nekik”

Az évek során Kiss Ferenc rendkívül értékes gyűjtemény birtokosa lett. A legdrágább vétele az Óda kézirata volt – ez 220 ezer euróért lett az övé. De emlékezetes számára az a 29 oldalas, kéziratos Petőfi-kötet is, mellyel 1843-ban Kecskeméten a szállásadójának fizetett a költő.

– Ez a Petőfi-kötet volt az első fantasztikus élményem, vele is aludtam – nevet. – Ilyet korábban csak a hegedűmmel csináltam, meg dedikált József Attila-könyvekkel. Aztán jött egy amerikai magyar ember, aki nagyon-nagyon sok pénzt kínált érte…

– És eladtad?

– Igen – sóhajt.

– Utána hogy érezted magad?

– Sírtam.

– De jó helyen van?

– Nem találja. Azután döntöttem el, hogy nekem muszáj figyelnem arra, hova kerülnek tőlem.

– Talán egyszer még visszavásárolhatod.

– Ha előkerül, remélem, hozzám hozzák.

– És hányan vagytok az országban, akik teljes bizonyossággal, ránézésre meg tudjátok állapítani egy kézírásról, hogy az Petőfié? 

– Volt már, hogy igazságügyi szakértővel vitáztam Petőfi-kéziratról, és igencsak eltérő volt a véleményünk. Ezért nem is szoktam nyilvánosan beleállni, ha hamisítványnak vélek egy kéziratot. Ha hamis, nem veszem meg.

– Kínáltak már neked hamis Petőfi-kéziratot?

– Hogyne! Ezért próbálok a kezdetektől csak olyanokat vásárolni, amelynek követhető az „útvonala”, a múltja dokumentálva van, kitől kihez került. Aztán egy idő óta már megtanultam, mire kell figyelni egy kézirat vizsgálatakor: tinta színe, tollhegy nyomása, vastagsága, illetve az egész kézirat képe nagyon beszédes. A memóriám a kézirat képére is emlékszik: tudom, milyen a papír, hol vannak gyűrődések, javítások. De kéziratot elvétve hamisítanak, a dedikációkat gyakrabban, talán mert az általában rövidebb szövegezésű. 

Petőfiről például azt tartják, hogy energikus, lobbanékony ember volt, de az írása finom és szép. Ezeket a különbségeket csak az érzékeli, aki jól ismeri a kéziratait. 

Miért nincsenek ezek a múzeumban?

A gyűjtés olykor több, mint szenvedély: sors. A külső szemlélő sokszor irreális döntésnek gondolja azt, amit a gyűjtő elkerülhetetlennek ítél.

– A gyűjtők között van is egy olyan mondás, hogy csak azt bánod meg, amit nem vettél meg – mondja Kiss Ferenc, amikor erről kérdezem.

Felveti, gyűjtői pályájának kezdetén sokak első reakciója az volt, amikor meglátták nála a műtárgyakat, hogy hiszen ezeknek múzeumban volna a helyük – ez elhangzott akár számonkérően is. 

Miért nincsenek ezek múzeumban? A válasz nagyon egyszerű: a kéziratnak nincs lába. A muzeológusoknak pedig bőven van munkájuk anélkül is, hogy minden után kutassanak, és általában megvárják, hogy a kézirat vagy bármely más ereklye „bemenjen” a múzeumba. – Én is voltam már sokszor egy-egy kézirat lába, és ez jó érzés – mondja a gyűjtő. Hozzáteszi: – Én sem úgy gondolok rájuk, hogy majd temessék el velem együtt, mert én jártam utánuk, mert én fizettem értük – nyilván idővel múzeumi gyűjteménybe kerülnek majd, de addig itt vannak velem. Ez nem csak a birtoklásról szól, nagyrészt küldetéstudat.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/4. számában olvasható.

Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád