Miközben a szerző mindig vissza-visszatér a tömegsírhoz, a csontokhoz, és az egész regényt, minden kitérőjével együtt át-átszövi az ujjak, illetve kisujjak motívuma. Mintha csak refrén lenne egy költeményben. "Ujjai valahol a térde alatt bóklásznak, felhagytak a szenvedéllyel, mintha pihennének, egymáshoz szorulnak és elernyednek megint, néha-néha körbeszaladnak a lábon, de újra és újra visszatérnek a ráérős ritmusukhoz" vagy: "A kisujj azonban jelen van a térben, mégpedig egy megsárgult csontocska formájában, ami kifejezetten emlékeztet a római castrumon belüli tömegsírt megtöltő csontokra és csontdarabokra, ám ez egy különleges csontocska, amely gazdája ezüst nyakláncán csüng amulettként és szerencsehozóként."
Kisváros a Balkán határán
Egyéb
A régész-narrátor a kisvárosban rekedve várja, hogy a katonai ügyészség befejezze a csontok korának meghatározását, és folytathassa az erőd további föltárását. Közben ismerkedik a városka lakóival. Az ő szemén keresztül látjuk tehát az unalmas, poros kisvárost, pontosabban annak alkalmi és őshonos lakóit. Így ismerkedünk meg Paulina nénivel, a narrátor főbérlőjével, a nosztalgiázó, idős özvegyasszonnyal, aki kávézaccból jósol magának gazdagságot és hosszú utazást (ami meg is valósul); az ezredessel, aki a nyomozást vezeti, és akinek amulettként lóg ezüstláncon a nyakában saját kisujjának csontja, míg maga, ki tudja milyen okból, a tömegsír csonthalmaiból épp a kisujjak csontjait gyűjti, azaz lopja el, nem kis fejtörést okozva ezzel az öt argentin antropológusnak, akik "mint egy kéz ujjai", szorosan együttműködve dolgoznak a leletek korának meghatározásán; a kártyajóssal, Eugenia Embory asszonnyal, aki egy lordné, ezért igencsak ki volt téve mindenféle zaklatásnak a II. világháború után; Dumitru M-mel, a város legidősebb emberével, aki galambokat fog horoggal, és finom mártásokkal készíti el azokat, és legfőképpen Tarajossal, azaz Onufria atyával, a szerzetessel, akinek pontosan négyóránként kell lenyírnia egy fekete hajtincsét, mert az állandóan nő iszonyatos gyorsasággal, és aki tizenöt évet élt remeteként a hegyekben, miután megszökött egy munkatáborból. De megismerkedünk egy húsevő dromedárral is, amelyet a város fotográfusa vásárol egy alkalommal, pedig eredetileg autót akart venni.
És még idézhetnék bőven, de inkább szót ejtenék Karácsonyi Zsolt fordításáról. Alapjában jól oldotta meg a feladatot, bár néhány mondatával nem tudtam mit kezdeni. Furcsa például "illatkeveréknek"nevezni a "penészedő papír és a csótányméreg" szagát (10. oldal). Néha meg mintha elveszne az összetett mondatok erdejében: "...lelkesen ünnepelték Ardiles varázslatos passzait, Luque védéseit és Passarella becsúszásait (azokat a leírhatatlan tangó-mozdulatokat), és úgy lerágták a körmeiket, mintha valaki kitépte volna, amikor Nanninga egyenlített a hollandok javára, és mélyet sóhajtottak, mint aki fulladástól menekült, amikor Rensenbrink kapufára rúgta a 90. percben." Na most szerintem egyenlíteni senki javára nem lehet, másfelől meg a "kapufát lőtt" szókapcsolat lenne a helyes.
Egyszóval: elemelt, lebegő, lassan hömpölygő próza ez, egy balkáni kisváros száz éve, amelyet szintén nem hagyott érintetlenül a "történelem bűzös lehelete".
Filip Florian: Kisujjak, Magvető, Budapest, 2008.