Kisváros a Balkán határán

Egyéb

A régész-narrátor a kisvárosban rekedve várja, hogy a katonai ügyészség befejezze a csontok korának meghatározását, és folytathassa az erőd további föltárását. Közben ismerkedik a városka lakóival. Az ő szemén keresztül látjuk tehát az unalmas, poros kisvárost, pontosabban annak alkalmi és őshonos lakóit. Így ismerkedünk meg Paulina nénivel, a narrátor főbérlőjével, a nosztalgiázó, idős özvegyasszonnyal, aki kávézaccból jósol magának gazdagságot és hosszú utazást (ami meg is valósul); az ezredessel, aki a nyomozást vezeti, és akinek amulettként lóg ezüstláncon a nyakában saját kisujjának csontja, míg maga, ki tudja milyen okból, a tömegsír csonthalmaiból épp a kisujjak csontjait gyűjti, azaz lopja el, nem kis fejtörést okozva ezzel az öt argentin antropológusnak, akik "mint egy kéz ujjai", szorosan együttműködve dolgoznak a leletek korának meghatározásán; a kártyajóssal, Eugenia Embory asszonnyal, aki egy lordné, ezért igencsak ki volt téve mindenféle zaklatásnak a II. világháború után; Dumitru M-mel, a város legidősebb emberével, aki galambokat fog horoggal, és finom mártásokkal készíti el azokat, és legfőképpen Tarajossal, azaz Onufria atyával, a szerzetessel, akinek pontosan négyóránként kell lenyírnia egy fekete hajtincsét, mert az állandóan nő iszonyatos gyorsasággal, és aki tizenöt évet élt remeteként a hegyekben, miután megszökött egy munkatáborból. De megismerkedünk egy húsevő dromedárral is, amelyet a város fotográfusa vásárol egy alkalommal, pedig eredetileg autót akart venni.
 

filip_florianx.jpg
Filip Florian

Miközben a szerző mindig vissza-visszatér a tömegsírhoz, a csontokhoz, és az egész regényt, minden kitérőjével együtt át-átszövi az ujjak, illetve kisujjak motívuma. Mintha csak refrén lenne egy költeményben. "Ujjai valahol a térde alatt bóklásznak, felhagytak a szenvedéllyel, mintha pihennének, egymáshoz szorulnak és elernyednek megint, néha-néha körbeszaladnak a lábon, de újra és újra visszatérnek a ráérős ritmusukhoz" vagy: "A kisujj azonban jelen van a térben, mégpedig egy megsárgult csontocska formájában, ami kifejezetten emlékeztet a római castrumon belüli tömegsírt megtöltő csontokra és csontdarabokra, ám ez egy különleges csontocska, amely gazdája ezüst nyakláncán csüng amulettként és szerencsehozóként."

 
És még idézhetnék bőven, de inkább szót ejtenék Karácsonyi Zsolt fordításáról. Alapjában jól oldotta meg a feladatot, bár néhány mondatával nem tudtam mit kezdeni. Furcsa például "illatkeveréknek"nevezni a "penészedő papír és a csótányméreg" szagát (10. oldal). Néha meg mintha elveszne az összetett mondatok erdejében: "...lelkesen ünnepelték Ardiles varázslatos passzait, Luque védéseit és Passarella becsúszásait (azokat a leírhatatlan tangó-mozdulatokat), és úgy lerágták a körmeiket, mintha valaki kitépte volna, amikor Nanninga egyenlített a hollandok javára, és mélyet sóhajtottak, mint aki fulladástól menekült, amikor Rensenbrink kapufára rúgta a 90. percben." Na most szerintem egyenlíteni senki javára nem lehet, másfelől meg a "kapufát lőtt" szókapcsolat lenne a helyes.
 
Egyszóval: elemelt, lebegő, lassan hömpölygő próza ez, egy balkáni kisváros száz éve, amelyet szintén nem hagyott érintetlenül a "történelem bűzös lehelete".
 
Filip Florian: Kisujjak, Magvető, Budapest, 2008.