1990-ben vagyunk, egy, a magyar lankák közt nagytotálban megbúvó kis faluban, a rendszerváltást követő egzisztenciaomlásban és (vad)kapitalizmus-épülésben. Megjön az olasz cipőgyáros olasz-magyar munkavezetője, akinek Alfájából kidübörög az Azzurro meg a Lasciatemi cantare, és akinek látszólagos szociális elkötelezettsége, jóindulata bizony erős profitorientáltságot takar. Ő az, aki számolja a vécén töltött perceket, és a karácsonyra adott cégajándék (filléres sál és eldobható műanyag tányérban eldobható műanyag villával felszolgált spagetti) fejében az ünnepség közben felpakoltat egy kisteherautónyi kész cipőt.
A falu kocsmájában néhány lecsúszott törzsvendég. Az egyik (Trill Zsolt) a pultot támasztja, és azt állítja axiomatikusan, valamint illumináltan, hogy a tízéves BMW sokkal jobb, mint a nullkilométeres Zsiguli, a másik (Vajdai Vilmos) az endékára, egész pontosan a munkás-paraszt állam hírét messze tájakra is elvivő csajok szexuális képességeire emlékezik vissza, a harmadik (Réthelyi András) a játékautomatát próbálja legyőzni, míg a sminkjéből ítélve sűrű élettapasztalatokat összegyűjtő nem-luxuskurva (Szirtes Ági) csak ül, és ért mindent. A település lakói között azonban vannak szorgos-dolgos népek, akiknek gangja muskátlitól piroslik-fehérlik, udvarukban disznók röfögnek, s Vera, a háztartásbeli feleség (Nyakó Júlia) rendes asszonyhoz méltó módon minden áldott este meleg étellel várja az urát, Gyulát (Egyed Attila). A falusi idillt bizarr módon épp a munka lehetősége borítja fel.
Az asszonyt ugyanis a cipőgyárban előléptetik művezetővé, és a Jaguarral érkező tulajdonos (Franco Nero) apró gesztusait (vérző kezére zsebkendőt ad, amikor Olaszországba utazik, arra kéri, locsolja a virágait, és leginkább a folyóparti együttes álldogálást) vonzalomnak, mi több: kölcsönös szerelemnek gondolja. Ebbe hergeli magát Vera, és mániája elhatalmasodik rajta, amit leginkább külsejének változása jelez. Hosszú, copfba font fekete haját először kibontja, majd tépett rövidre vágatja és hidrogénszőkére festeti. A '90-es évek elejének tökéletesen alaktalanná tevő blúzait a még borzalmasabb, alakot kihangsúlyozó pamut- és lasztexruhára cseréli. Olasz szavakat kezd tanulni, szisztematikusan, a szótár elejétől. A férjnek ez természetesen nem tetszik, bár a kardinális kérdés számára leginkább a vacsora hiánya, és bizony eljár a keze. Innentől klinikai esetté válik a nej. A faluba hirtelen visszatér a vállalkozó, de nem őérte, hogy magával vigye, hanem hogy bezárja az üzemet. És hiába pakolja be teljes, amolyan szerelmesasszonyi öntudattal a bőrüléses autóba szegényes sporttáskáit, az olasz ugyanazzal a mozdulattal ki is dobja onnan azokat. Ettől a ponttól felgyorsulnak az események. A földön egy ár, azt Vera felkapja és szúr. Az ő története véget ér. A filmé még nem, mert sok-sok évvel későbbre ugrunk, amikor a kocsma már szépen kipofozott pizzéria. A tulajdonos Gyula és Vera egykori barátnője, a szépen kikupálódott, amolyan rusztikus bizniszvumenné avanzsált Ica (Szűcs Nelli).
A film 92 perce alatt fel-felröhöghetünk Vajdai pikírtségén, Trill és Szűcs Nelli "csehszlovákos" komédiázásán (különösen az a jelenet finoman megoldott, amikor hajcsavarókkal a fején kirohan a fodrászatból, és azzal agitál az új munkára, hogy a Csáó butikban hitelre vásárolhatnak az új üzem alkalmazottai). Néhány másodpercig hallható az Arrivederci amore, és a Dolly Roll zenei aláfestésére megmosolyoghatjuk magunkat, azt, hogy milyen borzalmasan öltöztünk akkoriban. Ahogyan Beck György kamerája elidőz egy-egy részleten - az autó motorháztetőjén, a bicikli kézifékjén, a sört kitöltő kézen -, vagy ahogyan néhány jelenet pandantszerűen megismétlődik - asszonyok biciklizése, a főszereplő napfürdőzése -, az líraivá teszi a történetet. Örülhetünk Érsek-Obádovics Mercédesz, Nádasi Erika arcának. Ezeken túl azonban kínosan értetlenkedhetünk egyrészt a főszereplő röhejes, komolyan nem vehető, sajnálatot ki nem váltó megzakkanásán, másrészt pedig azon, miért csak alig kétdimenziósra írt karaktereket sikerült felvonultatni a szociografikus-dokumentarista pontosságú természetes háttér előtt. (A sajtóvetítést követő egydimenziós moderátori kérdésekről már nem is beszélve.)
