Kiterítenek úgyis

A Hatalom olyan, mint a címe: tőmondatokban fogalmaz, tárgyilagos, „nincs itt semmi nézni való” jellegű. Az ítéletet, mint A tanúban, már előre megírták. A felszín csendes, és hatalmas, befolyásolhatatlan gépezet dolgozik azon, hogy így is maradjon. Időnként, a titkosrendőrség épületének ebédlőjében már-már falanszterszerű világgal szembesülünk, ami arra utal, hogy a film lehetetlennek állítja alakjai bármiféle cselekvési szabadságát.

A jemeni helyzetre vonatkozó tudósítások nemrég világossá tették számomra, hogy a rend, az állami működés stabilitása, egy erőközpont megkérdőjelezhetetlen uralma már önmagában mekkora érték – szinte teljesen függetlenül a hatalmi ideológiától és a felül levők emberi minőségétől. Fontos ugyanis a hétköznapok nyugalma, biztonsága, kiszámíthatósága. A polgári keretek, amelyekben magabiztosan el tudjuk magunkat helyezni, az unalmas, bürokratikus hivatalok, amelyekhez ügyeinkkel-bajainkkal fordulhatunk, na és a szabályrendszer, amelyet nemzedékek sora alkotott meg, és csak ritkán, nagyon indokolt esetekben, mindenki számára kellő felkészülési időt hagyva változik.

Szeretek Szlovákiába időről időre átruccanni, például a fél évszázada (a Covid-időszakot kivéve) minden év októberében megrendezett Simon–Júda-napi vásárra, amelynek forgatagát járva megérezhetünk valamit az ősi intézmények egykedvű, mindent túlélő rendjéből. Ahogyan annak bölcsességéből is, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a bennünket is magával sodró áradáshoz, történelmi folyamatokhoz képest. Szlovákia még nálunk is kisebb, és közép-európai lévén velünk jól összehasonlítható, sok hasonló problémával küzdő ország. Politikai életét a legutóbbi választás roppant hektikusnak mutatta, a 2018-as Kuciak-gyilkosság pedig a mélyben zajló folyamatok romlottságáról tanúskodott, amelyekben a politika is vastagon benne volt. Ez annak idején Fico távozásához vezetett, közelmúltbeli visszatérése viszont arról tanúskodik, hogy „az erős ember, aki rendet tesz” a zűrzavaros évek tapasztalatainak birtokában újra milliók számára vált odaát vonzó karakterré.

Nem lehet szó nélkül elmenni ennek a filmnek az européer karaktere és az általa bemutatott, az igazságot rutinból felszín alá tipró hatalomgyakorlás ellentéte mellett, ahogy amellett sem, hogy a politikai szereplők cinizmusát a legtermészetesebb ismertetőjelükként állítja be. Akár az a fájdalmas gyanúnk is támadhat, hogy a hazugságot, a képmutatást, a korrupciót a hatalomhoz szervesen hozzá tartozó jellemzőknek tartja: olyasmiknek, amelyek a hatalombirtoklásból természetszerűen következnek és kiküszöbölhetetlenek.

A Hatalomban kis túlzással semmi sem történik, bizonyos karakterei szinte semmit sem csinálnak, és ha mégis, semmiképpen sem azt, ami a dolguk lenne. Újra meg újra fordulatra, pálfordulásra, sajtóbotrányra számítunk, de ezek mind elmaradnak, mert akiknek cselekedniük kellene, a Mindent Elfedő Mechanizmus engedelmes fogaskerekeiként működnek. Valami furcsa előre elrendeltség rezignációja és szörnyűsége hatja át a történetet, mintha minden ellenkezés hiábavaló lenne, és aki a dolgok menetébe be akarna avatkozni, csakis kudarcot vallhatna – ha egy ilyen rendszerből egyáltalán ki lehetne látni, és felvehető lenne vele szemben kritikai nézőpont. És az az érdekes, hogy ebben van valami megnyugtató. Abban, hogy amit látunk, azt Pangloss mester módjára akár a létező világok legjobbikának is tekinthetjük, amennyiben a dolgok mindenki legnagyobb megelégedésére történnek. Bizonyos értelemben még a fiukat elvesztő szülőkére és a fiatalember ikernővéréére is, hiszen a jó ideig tisztázatlan vadászbalesetnek végül kerül tettese, és annak rendje és módja szerint börtönbe is vonul. A legjobb a dologban az, hogy ezzel a fordulattal még ő maga is nagyon elégedett, mert egy vagyon üti majd a markát, amikor körülbelül egy év múlva szabadul: amúgy csekély értékű földjeitől aranyáron válhat meg. Kormos Mihály ideális választás volt erre a szerepre, mert könnyen elhisszük róla, hogy olyan ember, aki maga kelt félelmet a börtönben, és nem neki kell félnie.

Fontos alakja a filmnek az oknyomozó újságírónő (Lucia Kašova) is, de azonnal felejtsük el az amerikai újságírósztorikat, az igazság diadalmas, bár csak sok-sok nehézségen át megvalósuló győzelmét. Az, akit itt megismerünk, már le van járatva, margóra van szorítva, és noha újra meg újra feltűnik, sőt rá is jön, hogy mi az igazság, egyszer pedig – érthetetlen okból kombinéban – még vadul ír is valamit, végül semmit sem jelentet meg, és csak üres fenyegetődzésre telik tőle. Alakja magát a sajtót jeleníti meg, de már „leszabályozott”, eszközeitől megfosztott formájában. Nemcsak hogy nem kerülhet helyzetbe, hanem úgy igazán már senkinek nem is hiányzik az okvetetlenkedése.

A szülők gyásza, rettenetes összetörtsége Bandor Éva és Mokos Attila kivételesen erős alakításában nagy teret kap, és az alaphangját adja a filmnek. Azt mutatja be, hogy a lelkiismeretlen hatalom a legszentebb érzésekből is csúfot űz, mert az ő szempontjából tökéletesen közömbös a kisemberek sorsa, jogos igénye arra, hogy az életük urai lehessenek. Nem, nem, erről ők nem dönthetnek, mivel magasabb érdekek szólnak az igazság elkendőzése mellett.

*

De a Hatalom azért jóval rafináltabb film annál, ami az eddigiekből kiderült róla. Két okból is. Az egyik a fiatalembert lelövő miniszter (Jan Kačer), a másik a titkos ügynök (Hajdu Szabolcs) karaktere. A miniszter ugyanis jó ember. Nemcsak mértékadó szakember, környezetvédő, tekintélyes egyetemi tanár, hanem nemes lélek is, akit rettentően megvisel a halálos baleset. Az, hogy megússza, amit tett – félve mondom ki –: valóban jó cél, vagyis a rettenetes rendszer az ő esetében, kivételesen arra méltó embert mentesít a meghurcoltatástól, a megszégyenüléstől, szép pályájának csúf befejezésétől. Öngyilkosságot fontolgat, le akar mondani, de magasabb az az érdek, hogy Szlovákia európai uniós biztosa legyen, így a hatalom még az ő lelkiismeretére sem lehet tekintettel. Meggyőzésének feladatát szintén az univerzális ügynök végzi el.

A legnagyobb csavart azonban az ügynök helyzete viszi a történetbe. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis” – talán József Attila e sorai érzékeltetik legjobban a Hatalom és főhőse tetteinek tétjét. Steinernek ugyanis csak néhány hónapja van hátra, és legnagyobb ambíciója az lehet, hogy második gyermeke, kislánya születését még megéri. Szenvtelenségét, az utasításoknak mindenben megfelelő viselkedését, rideg profizmusát ellenszenvvel figyeljük, és egyszerűen nem tudjuk mire vélni, hogy életének ezzel az utolsó lehetőségével miért nem gazdálkodik jobban. Néha legszívesebben rákiabálnánk, hogy észhez térítsük – valószínűleg túl sok amerikai filmet néztünk. Közép-Kelet-Európában járunk ugyanis, még ha a látszatra adó tájékán is. A film imént már emlegetett képzeletbeli amerikai változatában az ügynök összefogna az újságírónővel, és nemcsak a titkosszolgálatot, hanem az egész politikai elitet virtuóz nyomozással táncoltatnák meg. Steiner azonban – mint nagy sokára kiderül – egészen más utat választ. Ha jobban meggondoljuk, talán az egyetlen lehetségeset és célravezetőt. És ezzel mintha mint gordiuszi csomót egyetlen nyisszantással szüntetné meg a József Attila-i dilemmát.