Játékos és szemtelen vagyok, szeretem feszegetni a határokat

Színpad

Monos M. Franciska 15 éves koráig magának sem vallotta be, hogy színpadon képzeli el a jövőjét, ekkor azonban engedett a művészi pálya hívó szavának. Kezdetben zongoristaként, később az éneklés és a színház világában mutatta meg őstehetségét. Még húszéves sem volt, amikor a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház leszerződtette. Számos darabban láthattuk azóta, tavaly Nella szerepét énekelte Puccini Gianni Schicchijében, a teátrum legújabb opera-ősbemutatójában pedig szintén szólistaként szerepel. Mindeközben operaénekesnek tanul a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán. Kecskeméten, próba előtt randiztunk vele.

Monos M. Franciska. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház
Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház

Édesanyád ismert színművész, édesapád énekes, hegedűművész. A művészcsaládban felnövő gyerekek előtt általában két út áll: vagy ösztönösen követik szüleik példáját, vagy tudatosan homlokegyenest más irányba indulnak. Benned ez utóbbi mozgott elég erősen. Miért?

A szüleim mindig meghagyták számomra a választás lehetőségét, nem erőltették rám az elképzeléseiket. Ugyanakkor a tágabb környezetemből egész gyerek- és fiatalkoromban záporoztak rám a „Te úgyis színésznő leszel!” típusú mondatok. Én voltam az iskolában az örök versmondó- és szépolvasásiverseny-felelős, és mivel általában megnyertem őket, újra és újra indulnom kellett. Ezek a kötelező körök azonban egy idő után ellenállást váltottak ki belőlem, és igyekeztem minden erőmmel rácáfolni a jóslatokra. Végül nekik lett igazuk!

Dacos alkat vagy?

Mondhatni, de erről csak én tudok. Mivel sok emberrel dolgozom együtt, a konstruktív munka érdekében igyekszem ezt a tulajdonságomat visszaszorítani. Sőt, bevallom, időnként szemtelen is vagyok! Természetesen a kellő tisztelet határain belül, de ez nekem elengedhetetlen, mindennapi túlélő eszköz, a humorral együtt. Szeretem a határaimat feszegetni.

Bár ellenálltál a jóslatoknak, mégis konzervatóriumba kerültél.

Igen, egy jó nagy vargabetűvel: magyar–történelem szakos gimnáziumban kezdtem, de 15 éves koromra nagyon erősen vágyni kezdtem arra, hogy megtanuljak egy hangszeren játszani. Ez a bizonyos hangszer pedig a zongora lett. A zeneszó születésemtől kezdve kísér, nincs olyan emlékem, aminek így vagy úgy ne lenne része a zene. Magánúton kezdtem el zongorázni, és rögtön beleszerettem. Egy, hangszer mellett eltöltött év után a tanárnőm, Molitor Éva biztatására, aki kivételes tehetséget látott bennem, megpróbálkoztam a konzervatóriumi felvételivel, ami azonnal sikerült is, így kerültem a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába.

Miért éppen zongora, és nem hegedű, apukád révén?

Prózai indok, de volt otthon pianínó. Egész kicsi koromtól kezdve előszeretettel játszogattam rajta. Persze akkor még nem tudtam, egyszerűen csak izgalmasnak találtam. Ráadásul elég nagy kezeim vannak, így alkatilag is a zongorát éreztem szó szerint kézenfekvőnek. Érdekes módon a hegedülés sosem jött szóba, pedig a hegedűirodalmat édesapám révén az átlagnál jobban ismerem, de akkor a zongorával tudtam legjobban kifejezni magam.

Monos M. Franciska. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház
Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház

Hogy bírtad a nyomást a konzervatóriumban?

Azok valóban kemény évek voltak, főként a munkatempót illetően. Ráadásul a hangszerművészet olyan, mint a klasszikus balett: minél korábban kezdi az ember, annál jobb. A legtöbb osztálytársamhoz képest, akik kisgyerek koruk óta zenét tanultak, nekem ekkor még alig volt előképzettségem. Négy éven át jártam reggel hatra gyakorolni, délelőtt közismereti tantárgyaink, délután pedig szakmai óráink voltak, majd ismét gyakorlás következett késő estig, az iskola zárásáig. Fel kellett nőnünk a feladathoz, de nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért az életem része lehetett egy ilyen időszak. A konziban eltöltött évek olyan szakmai értékrendet és alapot adtak, amit a mai napig viszek és féltve őrzök a lelkemben, illetve olyan tanárok és mentorok ismeretségét, mint például Szabó Péter csellóművész és Lénárt Ágota zongoraművész, akik mentorálása nélkül bátran mondhatom, most nem lennék ugyanaz az ember.

Ezután Győrbe felvételiztél a Széchenyi István Egyetem zongora szakára, de ezzel egy időben a kecskeméti színházhoz is jelentkeztél egy énekmeghallgatásra. Láthatóan elindultál egy hangszerművészi pályán, hogyan jött a színház a képbe?

Azon szerencsések közé tartozom, akik tanulhattak Kaposy Margit énekmestertől. Édesanyám is hozzá járt, így kisgyerek korom óta ismertem őt. A hangszeres tanulmányaim mellett kíváncsiságból kezdtem éneket tanulni nála. A kecskeméti meghallgatásról az interneten keresztül értesültem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felkészültem és szerencsét próbáltam, azzal a nem titkolt szándékkal, ha esetleg Győrbe nem vesznek fel, elkezdek dolgozni.

Mindkét helyre felvettek, de te a győri zongora szakot választottad. Miért fordítottál mégis rövid időn belül hátat az egyetemnek?

Ebben az időben tört be a Covid az életünkbe, ami mindent megváltoztatott: az oktatás online zajlott, nekem pedig nem kellett naponta ingáznom Budapest és Győr között, más dolgom sem volt, mint napi hat-nyolc órát ülni a zongora mellett és gyakorolni. Azonban én nem a felszabadult alkotás lehetőségét láttam ebben, hanem egyre inkább a nyomasztó monotonitást. Akkor végérvényesen kiderült számomra, hogy a hangszerművészet egy igen magányos hivatás, és én ennél sokkal nyitottabb, extrovertáltabb személyiség vagyok. Egyre gyakrabban jutott eszembe a színház. Nem volt könnyű a döntés, hiszen abban a tudatban éltem az életemet, hogy zongoraművész leszek, ugyanakkor egyre inkább azt éreztem, hogy ha boldog is akarok lenni az életben, akkor lépnem kell.

Nehezen hozol meg fajsúlyos döntéseket?

Átgondolom, lamentálok egy kicsit, de ahogy az iménti példám és az eddigi tapasztalataim is mutatják, egyáltalán nem. Bátran ugrom az ismeretlenbe, hiszem, hogy mindig van választásunk, és ezzel egy időben mindenre van megoldás is. Például, amikor elkezdtem az egyetemet Szegeden, döntenem kellett, folytatom-e a színházi munkáimat. Ezek mindegyike felér egy-egy teljes állással, de mivel mindkettőt imádom, azt mondtam: próbáljuk meg! Nem állítom, hogy egyszerű, de hát mi egyszerű az életben?

Végül Kecskemétre kerültél, Károly Katalin zenei vezető hívott az Elisabeth musicalbe, majd kisvártatva le is szerződtettek. Milyen budapestiként egy vidéki színháznál?

Nem érzem magam vidéken, egyszerűen csak jó itt. A családi és baráti kapcsolataim révén sok magyarországi színház életébe belelátok, és az a helyzet, hogy itt, Kecskeméten páratlanul jó a társulat. Összetartó és támogató a közeg, ami hatalmas kincs, főleg egy pályakezdő számára. Nálunk is él az a szokás, hogy megnézzük egymás előadásait, és építő kritikával segítjük a  másikat. A kulcsszó itt a segítség! Azt hiszem, itt sokan tudjuk, hogy ez egy társasjáték, és együtt messzebbre jutunk, mint külön-külön.

Az Elisabethben. Fotó: Kaszner Nikolett / Kecskeméti Katona József Színház
Az Elisabethben. Fotó: Kaszner Nikolett / Kecskeméti Katona József Színház

Alapvetően zenés darabokban játszol, de már prózai szerepekben is láthattunk, mint például A miniszter félrelép vagy a Lila ákác előadásokban. Melyik áll közelebb hozzád, zene vagy próza?

Személy szerint az összművészetben hiszek, ha lehet, nem különálló műfajokban gondolkodom. Egyformán közel érzem a zenét és a prózát is, annál is inkább, hiszen a mai világban nem árt, ha egy operaénekes színészi kvalitásokkal is rendelkezik, illetve egy színésznek sem válik kárára, ha tud énekelni. Például itt van az operett, ami egy életérzés, egy etalon számomra, és rendkívül komplex mind prózai, mind zenei értelemben. Erős kötelék fűz hozzá, szerintem csak az tud sikeres lenni benne, akiben sejtszinten benne él a műfaj. Az pedig, hogy prózában is kipróbálhatom magam, hatalmas öröm. Egyrészt kihívás, másrészt teret enged a szabadságvágyamnak. Örülök, hogy ebben színházban ennyi lehetőség tárul elém.

A Lila ákácban. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház
A Lila ákácban. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház

Az élet más területén is szereted a változatosságot?

Abszolút, kíváncsi természetű vagyok! Szeretem a sokszínűséget, és főleg a spontaneitást! Persze vannak fix pontok az életemben, mint amilyen a munka vagy a családom. Mozaikcsaládból jövök, ez feltételezhet némi logisztikai nehézséget, de az én családom a legjobb konstrukció! Édesapám részéről van három féltestvérem, akikkel bár nem találkozunk mindennap, de jó érzés és megható, hogy van közöttünk egy erős és magától értetődő kötelék. Ez nagyban köszönhető édesanyámnak, aki gyerekkorunk óta figyelt arra, hogy részei legyünk egymás életének. Felnőttként ez erős alapot adott ahhoz, hogy a kapcsolatunkat elmélyítsük.

A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház legújabb előadása egy ősbemutató, az Előjáték Lear királyhoz című vígopera, amelyben az Ügyelő szerepét játszod. A darab érdekessége, hogy a zeneszerző, Iván Sára minden színész esetében egyénre szabta a zenei karaktereket. Téged sikerült jól eltalálnia?

Az a fantasztikus ebben a zenei anyagban, hogy rendkívül szituatív, és nagyon erősen támogatja a színészt az adott jelenetben és lelkiállapotban. Sárival többször dolgoztunk már együtt, és úgy gondolom, jól rávilágított azokra a vonásokra, amelyeket a próbafolyamat során alaposan kidolgoztam a rendező, Kovács Lehel vezetésével, és megszülethetett az Ügyelő. Érdekes volt szembesülni vele, hogyan láthat egy másik ember, felfedeztem benne azokat a jellemvonásokat, amiket én inspirálhattam, de fontos megjegyeznem, hogy mégiscsak egy szerepről beszélünk, egy szatíráról, benne sokszor elrajzolt karakterekkel. Ez a műfaj egyébként nagyon közel áll hozzám.

Előjáték Lear királyhoz. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház
Előjáték Lear királyhoz. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház

Tudtál meg újat magadról?

A szerepem nem fél semmitől. Érzelmes, mer kockáztatni, amivel maximálisan tudok azonosulni. Hogy válaszoljak a kérdésre, a legfontosabb, amit ettől a szereptől tanultam, az éppen az, hogy vannak helyzetek, melyekben a dolgok nem rajtunk múlnak, bárhogy is próbálkozunk. Ekkor kell megnyugodni s nyugtázni, hogy olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy! Az előadás egy színház a színházban szituációba enged betekintést, és egészen a darab végéig kérdéses, hogy le tudjuk-e játszani a Lear királyt. Végül persze minden jól alakul, és ez az igazán megnyugtató tanulság nekem.

Ez egy kortárs opera, ami nagyobb szabadságot ad a színésznek, ugyanakkor kevesebb benne a zenei kapaszkodó. Komfortosnak érezed ezt a műfajt?

Nagyon szeretem a kortárs zene világát. A konzervatóriumban egy verseny kapcsán behatóan megismerkedtem Bartók életművével. Rengeteg könyvet, tanulmányt elolvastam, órákig elemeztem a partitúrákat, és minél inkább elmélyedtem a világában, annál inkább rabul ejtett. Szerencsés vagyok, mert ismerhettem Kocsis Zoltánt, akit ugyebár Bartók földi helytartójaként tartunk számon. Innentől datálom a kortárs zene iránti élénk érdeklődésemet.

Ezek szerint nem Puccini a nagy kedvenc? Többször nyilatkoztad, hogy nagyon szereted, és hatévesen az első, máig meghatározó operaélményed is hozzá kötődik.

Valóban, édesanyám 2006-ban énekelte a Turandot címszerepét az Erkel Színházban, én ekkor ismerkedtem meg az opera műfajával, ma is emlékszem, mennyire magával ragadott. Nagyon szeretem Puccinit énekelni és hallgatni is, rengeteg zeneszerzővel vagyok így, de amikor nagy kedvencekről beszélek, muszáj olyan valakit említenem, akinek a művészetével igazán mély kapcsolódást érzek. Ez pedig nekem Bartók, illetve J. S. Bach, akit a zeneművészet alfájának és ómegájának tartok.

Hogyan készültél a darabra? Elolvastad Molnár Ferenc egyfelvonásos helyzetvígjátékát, vagy inkább szűz területre építkeztél?

Természetesen elolvastam! A lehető leghitelesebben igyekszem interpretálni a szerepet, és ehhez elengedhetetlen ismerni az eredeti művet. Aztán amint megismerkedtem a zenei anyaggal is, elkezdett élni, érni bennem a szerep. Befészkelte magát a gondolataim közé, elkezdett kialakulni a személyisége. Nem egy kockás papíron, hiszen a téma mindig az utcán hever.

Jelenleg másodéves vagy a Szegedi Tudományegyetem magánének szakán. Említetted egykori szeretett énektanárnődet, Kaposy Margitot. A mostani énekmestereddel, Rálik Szilviával is sikerült megtalálni a közös hangot?

De még mennyire! Kaposy Margit életszemléletet adott nekem. Ma is él bennem egy örök érvényű mondata: „Nagy kalapáccsal lehet kicsit ütni, de kicsivel nagyot nem.” És milyen igaza van! Nagyon hiányzik. Rálik Szilvia Liszt-díjas operaének-művész a jelenlegi énekmesterem az egyetemen. Rendkívül nagy boldogság volt nekem, amikor megtudtam, hogy tőle tanulhatok, mert elsősorban ezért felvételiztem Szegedre. Szakmailag és emberileg is nagyon felnézek rá, a legmesszebbmenőkig megbízom benne. Ő az anyukám az egyetemen. Konstruktívan és jól tudunk együtt dolgozni, gyümölcsöző a közös munka.

Monos M. Franciska. Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház
Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Színház

Milyen egyetemistának lenni?

Nem állítom, hogy vissza fogom sírni ezt az időszakot, amikor ingáztam Szeged, Kecskemét, Budapest, egy teljes állás és egy nappali tagozatos egyetem között, de ez egy olyan biztonságos rendszert visz az életembe, amire valójában nagy szükségem van. Most vagyok abban a korban, amikor mindent el kell bírnom, élnem kell azokkal a lehetőségekkel, amiket az élet elém tol. Egy másik szempontból viszont a legkevésbé sem esik nehezemre: az egyetemen a főtárgytanárom, Rálik Szilvia mellett olyan nagy nevű művészektől, oktatóktól tanulhatok, akiknek az óráiért minden alkalommal boldogan ülök vonatra Szeged felé. Amikor pedig visszajövök Kecskemétre, általában esténként játszom vagy próbálok. Felmegyek a színpadra, és azt érzem, hogy minden kerek. A nézőre nem tartoznak a mindennapjaink küzdelmei, és én is elfelejtem őket arra a három órára. Ami azon a színpad nevezetű emelvényen történik, annak oka és szándéka kell hogy legyen. Én nap mint nap ebben a szellemben igyekszem fellépni oda, mert hiszem, hogy másképp nem érdemes.

A munkádban törekszel a konstruktivitásra. Mi az, amiből sosem engedsz?
A maximális energiaszintből.
Szoktál popzenét is hallgatni?
Naná!
Izgulsz a színházban?
Csak a színpadon kívül.
Van-e olyan, amit megbántál az életedben?
Nem hiszek a megbánásban. Egyrészt igyekszem a jelenben élni, másrészt a döntéseim következménye által vagyok az, aki vagyok.
Mit csinál egy operaénekes, ha bereked vagy elmegy a hangja?
Bevetünk praktikákat, de pontosan tudjuk, mikor menthető a helyzet és mikor nem.
Ha lehetne egyetlenegy kívánságod, mi lenne az?
Nagyon próbálok kitalálni valamit, de hirtelen semmi nem jut eszembe, ezért inkább egy verset szeretnék ajánlani a kedves olvasóknak. Reményik Sándortól a Csendes csodák. Ebben minden benne van.
úrrandi sorozatunkban fiatal, sokoldalú művészeket mutatunk be. A sorozat többi része itt érhető el