Az elképesztően összetett mondandót ? amelyet valahogy úgy lehetne összefoglalni, hogy ?mindenki megöregszik egyszer, akár tetszik, akár nem? ? a Gavras-család aktuális versenyzőjének sikerült egész idegtépő módon tálalni, és ennek csak kicsiny, ám hatásában igen súlyos eleme a jobb jelző híján debilnek nevezhető, rézfúvósokra és a zongora jobb szélső billentyűire épülő, cirkuszi ?zene?, azaz egy fülbemarkolóan zavaró dallam ismételgetése. Emellett a jelenetek mind magukban, mind egymásutániságukban rém keresettek, erőltetettek és kiszámíthatóak; ha például egy építészmérnök életében felmerül az öregség kérdése, nyilván pont akkor kérik fel egy öregek otthona megtervezésére, és az egyik intézmény meglátogatása közben nyilván bentlakónak fogja hinni az ügyeletes nővérke. Egy nőnek bizonyosan épp aznap adják át először a helyet a buszon, amikor épp szembe kényszerült nézni korával, s biztos, hogy pont egy olyan munkaadóval hozza össze a sors, aki nem túl hízelgő monológban értekezik az öregekről ? és így tovább. Gavras teszi mindezt olyan kifinomult, eredeti eleganciával, hogy ha például a három felnőtt gyerek megbeszéli, hogy segíteni kell a szülőkön, akkor a következő snittben a kamera végigpásztázza őket, amint az egyikük az arca elé tartja az ?Idősödő szüleid és te? című könyvet, a másik az ?Ideje, hogy segítsünk szüleinknek? címűt, a harmadik meg egy, a korosztálynak szóló magazint ? épp, mint valami régi, néma rajzfilmben. A finom, filmes eszközök olyannyira távol állnak a rendezőtől, hogy képes a film elején két olyan jelenetet is leforgatni, amelyekből azonnal tökéletesen egyértelmű lesz, hogy ki kivel fogja megcsalni élete párját ? ha másért nem, hát azért, mert ezek a jelenetek az ég adta világon semmire sem jók, mint ennek elővezetésére.
Ez az igen inspiráló környezet igazán remekül hat a neves színészekre is, Isabella Rossellini például szájának csücsörítéséből, valamint három természetellenes arckifejezés váltogatásából kívánja felépíteni figuráját; William Hurt pedig megpróbál minél inkább összezárt szájjal beszélni, miközben arcával folyamatosan a többiek tudtára kívánja hozni, hogy ?én ugyan legszívesebben mindehhez hozzá se szólnék, de végül is beszélhetek, ha épp nagyon muszáj?. Két fura lény ez így, színészek talán, de valódi emberek semmiképp.
Julie Gavras filmkészítői ügyetlensége és esetlensége, a kínzásnak is beillő zene és a formátumukat vesztett színészek miatt a Tétova félrelépők még abban a korban sem számított volna jó filmnek, amelyik korba talán még a legjobban illett volna: méltán veszett volna el a húszas-harmincas évek hollywoodi komédiái között.
