Interjúkban is szoktál mesélni édesanyádról. Feltételezem, fontosak számodra a szüleid.

Anyukám a legnagyobb bizalmasom, ő mindig mindent elsőként tud meg rólam. Ha alapvetően jól működő viszony alakul ki gyerek és felnőtt között, vajon mi okozhat akkora törést, hogy ez az ősbizalom megbillenjen? Hogy egyszer csak egy gyerek úgy érezze: van, ami ciki lehet a szüleivel kapcsolatban. Nekem 40 éve élnek együtt a szüleim barátságban, szerelemben. Trokán Nórával nyáron Balatonszárszón tartottuk az új előadásunk premierjét. Romantikus témájú, zenés színházi előadás, amit én is rendeztem, Múviláv a címe. Annál a parknál játszottuk Balatonszárszón, ahol 44 évvel ezelőtt apukám felcsípte anyukámat. Nem volt ez kigondolva, így alakult. De emiatt emocionális pluszt vittem be a színpadra, mert ott voltak a szüleim is a nézőtéren.

Mi mindig összetartó család voltunk, ami a mai napig meg is maradt, csupán egy generációlépés történt. A két évvel idősebb bátyámnak született három gyereke, a nagyobbik most annyi idős, mint én voltam, mikor az első kutyánkat megvettük. Tízéves koromban végre lett egy óriás schnauzerünk, aki a legjobb pajtásom, birkózótársam és tökéletes fociellenfelem is volt. A legtöbb akkori fotón egy kissrác és egy póniméretű kutya a homokban hemperegve viaskodnak. Azt hiszem, kicsit mindig olyanok voltunk, mint a szeleburdi család a filmben. A házunk valamelyik része mindig felújítás alatt állt, a kert állandóan fel volt túrva, így kívülről mindig rendetlennek látszott, de mi imádtuk, mert zajlott az élet. Egyetlen szokásunk vált állandóvá a családunkban: az őszinteség, hogy mindenki elmondhat mindent. Ez a mai napig működik közöttünk.

Szeretsz egyedül lenni?

Klassz képesség, ha valaki tud egyedül lenni. Szakmai értelemben is fontos megtanulni a magányban nem elveszni. Amikor pedig a sok magányos hónapot, évet követően végre jön valaki, aki megfogja a kezedet, akkor felértékelődik az, ami valóban fontos.

Mit értesz szakmai magányon? Én arra gondolok, hogy semmilyen skatulyába nem tudnálak beletenni.

Létezik egy szociális evolúció, amin mindenki keresztülmegy, a kérdés az, hogy útközben – ahogy az ember felismeri saját identitását, szakmai vágyait, személyiségét, valamint az abból adódó energiákat – mennyire tud alkalmazkodni a változásokhoz. Én egy polgári, biztonságos családi körben nőttem föl. A szakmailag is biztonságos, óvó gimnázium – a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozata – után tojáshéjjal a fenekemen, „rózsaszín kendőbe bugyolálva” adtak át Marton Lászlónak és Hegedűs D. Gézának a színműre. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyetemről kikerülve ennyire gyorsan a magam lábára kell majd állnom, és közben ilyen hosszú út vezet oda, ahol már önállóan is képes leszek a túlélésre.

Voltak a 011 Alkotócsoportban szerzett élményeim, ahol remek, progresszív előadásokat csináltunk; voltam társulati tag a Radnóti Színházban, ahol nagyszerű csapatban játszottam. Sokszor volt olyan érzésem, hogy úgy elmondanám a véleményemet, ha nem én lennék a legkisebb kutyakölyök, és nem nekem lenne a legkevesebb szövegem aznap este is. Amikor egy fiatalember látja, hogyan lehetne még izgalmasabb, amit a kollektíva létrehoz, de artikulálni nincs módja azt, akkor két választása van: csendben marad vagy továbbmegy.

Klem Viktor és Wéber Kata Füst Milán Boldogtalanok című darabjában a Radnóti Színházban. Fotó: Koncz Zsuzsa

Továbbmentél. Mi hozta meg számodra az ismertséget?

Továbbküldtek. Nekem olyanok a sikereim, mint a hologramok. Ha az egyik oldalról nézem, akkor elégedettség látható, amit egy szerencsés színészi helyzet okoz, míg a másik oldalról egy töprengő arc látszik, mert valami nem klappol. Ilyen volt például a Radnóti: az ország egyik legjobb színháza, ahol viszont évekig kis szerepeket játszottam; vagy a Veszettek, ami az első mozifilmem volt: komoly filmes mesterek megdicsértek az alakításom után, de csak nyolcezren látták moziban. Utána jött a Viszkis, ami nézettségi rekordokat döntött, ám abban a sikerben ismét mellékszereplőként osztoztam csupán. Olyan, mintha egy képzeletbeli mentor vigyázna rám: ad lehetőségeket, de soha nem ad lehetőséget arra, hogy megnyugodjak vagy hátradőljek.

A Post Mortem vélhetően nagy siker lesz.

Ezt egyelőre nem lehet tudni. Sokszor éltem már át azt, hogy valamire várunk, valamiben nagyon bízunk, majd hosszú métereken keresztül arcon csúszunk egészen a falig. Néhány közönségfilmben játszottam már, megvan az érzés, ahogyan százával kapom az áradozó leveleket az elégedett nézőktől, miközben a kritikusok az óceán fenekére kívánják ugyanazt a produktumot. Ez így működik, nem árt megszokni.

Klem Viktor a Post Mortem forgatásán

Ki ez a fotográfus fiú, aki elmegy egy faluba halottakat fényképezni?

Fontos instrukció hangzik el a Schell Judit által alakított, Marcsa nevű fogadósnő karakterétől a film elején: „Maga nem csépeli a szót!” Ebben a mondatban üzen a szerző, hogy milyennek képzeli Tomást. Kétségtelen, hogy a korábbi szerepeim eddig különféle szócsépelő figurák voltak. Tomás most valami egészen másfajta kihívást jelentett számomra. Ő azért hallgatag, mert különös kapcsolata van a túlvilággal: volt már odaát, bekopogtatott, majd visszajött, mert ez lett a küldetése, hogy élnie kell tovább. Látszólag mindenfajta szociális gyökér és kapaszkodó nélkül belefog egy melóba, ami akkoriban megszokott volt: ez a halottfotózás.

A 19. században a tehetősebb polgárok festményeket rendeltek az elhunyt családtagjaikról, majd jött a dagerrotípia, ami már a fotográfia kezdetlegesebb formája volt, és picit szélesebb körben lett elérhető. Ezt követte a fotográfia, ami gyors és innovatív technológiának számított. A családtagok csodálkozva és meghatódottan nézték, hogy bár a szerettük már nincs velük, a képen mégis olyan, mintha élne. A post mortem fotózás varázslat volt, amiben az emberek kapaszkodót lelhettek a fájdalmas gyász időszakában.

Hogyan építetted fel a szerepet?

A szerepeimnél először mindig a figura energiaszintjét lövöm be. Meg kellett keresni Tomás eleganciáját, megszólalásainak erejét, személyiségének alapszíneit. Mindezeket egy kosárba berakva kirajzolódni látszott a színészi út a karakterhez. Bergendy Péter filmjében fontos motívum a szorongás, a félelem és az újrakezdés. A mi Tomásunk egy speciálisan traumatizált pasas. Ezt valahogy úgy kellett megjeleníteni, hogy semmiképp se passzív, hanem nyitott, nyugodt, elegáns, de a saját habitusához képest önálló és döntésképes figura legyen. Nem vagyok kifejezetten nyegle fickó, és Tomást is igyekeztem óvni a nyegleségtől, hogy bizonyos helyzetekben, amikor akcióba lendül a karakter, ne kelljen magyarázni, hogy miért vállalja a veszélyt. Én a szomszéd utcáig rohannék negyedannyitól, amit Tomás tapasztal, ő viszont belevág, utánamegy a dolgoknak.

Jelenet a Post Mortemből
Fotó: Szupermodern Filmstúdió/Szvacsek Attila

Rosszfiú vagy?

Szeretek játszani, ami olykor hoz magával némi rosszalkodást is. Inkább a nagy pofám okoz problémát adott helyzetekben. A humor olyan, hogy ha rosszkor és rossz helyen talál be, bántónak tűnhet, de ha jó helyre talál be, eldőlnek a többiek a nevetéstől. Szeretek csibészkedni, szórakoztat, ha valakivel össze lehet kacsintani, szívatni lehet egymást. És tényleg elég nagy szám van, de mindezek ellenére rosszfiúnak nem titulálnám magamat.

Hogyan készül egy színész egy horrorfilmszerepre?

Az egyik legnehezebb színészi feladat az, amikor egy szélsőséges állapotot kell helyből magasugrással megcsinálnod. Amikor azt mondják: „Akkor most azt vesszük, hogy valaki megjelenik a hátad mögött, és te megijedsz!” Főként színésztechnikai opciókat kerestem ezekhez a felvételekhez. Nem tudsz ilyen intenzitással napi tizenkét órában átélni.

Mit szóltál ahhoz, hogy a Post Mortemet jelöltük Oscarra?

Másodpercekre sokkolt, mikor olvastam. Felhívtam Bergendy Pétert, és megkérdeztem, mi is történik. Ő sem tudott sokkal többet, annyit tudtam kiszedni belőle, hogy előző nap tudta meg a hírt: erre a filmre esett a választás, hogy nevezzék az Oscarért történő mustrára. Remélem, hogy nagyon sokan nézik majd meg a filmet, és nekem bőven elég, ha a nézők felének tetszik majd. Jönnek vissza az első vélemények, nagyon sokan látták az első napokban, és máris sok rajongója lett a filmnek. Mivel az egyik jelenetben meztelen vagyok, sok női reakció is érkezik, persze a filmes játékomat is figyelembe veszik azért. Pedig ha tudnák, hogy féltem a vetkőzéstől…

Színpadon viszont nem volt idegen tőled a meztelenkedés. Nagy különbségek vannak a vászon és a színpad deszkái között. Neked melyik a meghatározóbb?

A pályám első öt évében meg voltam győződve arról, hogy mindig visszafogottan, fojtottan, titokzatosan, természetes hangon kell megszólalni a színpadon is. Aztán felismertem: bizonyos anyagok, színházi előadások megengedik, hogy felnagyítsam a gesztusaimat a színpadon. Bízni kezdtem abban, hogy talán úgysem leszek hamis. A színműn azt mondták egyes tanáraim, hogy klassz, hogy természetesen szólalok meg, de ezzel dolgoznom kell majd, emögé nagy energiákat és pontos irányokat tegyek, mert attól lesz érvényes, amit csinálok.

Fotó forrása: klemviktor.hu

Miben játszanál szívesen?

Mostanában Molnár Ferenc egyik darabja jár sokat a fejemben. De bármikor eljátszanám Othellót vagy Jágót; szeretnék nagy klasszikusokat játszani. 34 éves vagyok, tele energiával, némi rutin is kezd rám ragadni, jöhetnek a nagy szerepek. Amúgy mindenben, ami korszerű, váratlan, boldogan részt veszek. Titkon évek óta vágyom rá, hogy dolgozhassam Bodó Viktorral. Az ő humora, ízlése, játékossága, szenvedélyessége, vadsága, szabálytalansága, egyszóval „bodósága” lenyűgöző számomra. Remélem, olvassa most ezt az interjút. Ha lenne egy olyan évadom, amelyen belül forgathatok egy filmet Antal Nimróddal és mellette csinálhatnék egy színházi melót Bodó Viktorral, akkor köszönném szépen, abban az évadban már boldog színész volnék.

Nyitókép: Deszkavízió/Várady Nikolett