A svájci városkában működő, az ötvenes-hatvanas években kifejezetten művészeti menedéknek tekintett műhely két művészetbarát energiájából fakadt. Franz Larese és Jürg Janett a negyvenes években találták meg a kortárs képzőművészet izgalmas terepét. Könyvkiadót és galériát alapítottak, ahol az újra reneszánszát élő sokszorosított grafika műfajában egészen kivételes produktumok jöhettek létre. Csak papírral dolgoztak, csak a nyomatok izgatták őket. Maguk köré vonzottak a nonfiguratív festészet ? és néhány művész révén a szobrászat ? európai és amerikai művelőiből egy olyan kört, akiknek fontos volt időről időre elvonulni a világtól, és főművek helyett a papír törékeny és a kő tömör, kemény anyagának találkozásával kifejezni a gondolataikat. Az Erker baráti társaság, kitűnő technikai felszereléssel bíró könyvműhely, a kísérletek lehetőségét kínáló kicsi, de szabad világ volt. A fénykorát jelentő három évtized alatt több mint száz kiállítást és találkozót rendeztek, bakelitlemezekre rögzítették, ahogyan a kor neves írói, filozófusai ? köztük Ionesco, Heidegger, Max Frisch vagy Ezra Pound ? felolvasták saját műveiket. Az írók, filozófusok saját kézzel kőre írt könyveiből az Erkerben alkotó képzőművészekkel együttműködve egyedi, bibliofil könyvművek készültek. A hanglemezek anyaga a mostani kiállításon meg is hallgatható, a könyvekből jó néhány szintén itt szerepel. És sok felnagyított fotó az Erker archívumából: képek a körről, az alapítókról, a művészekről, vacsorákról és beszélgetésekről, melyeket a közönség eddig még sehol nem láthatott.
A tárlat kurátora, Bódi Kinga nem csupán biztos szakmai tudással nyúlt az anyaghoz, de azt is tudta, hogyan teheti érdekessé. Jól kihasználta, hogy az Erker története máig feldolgozatlan, így még nem kövült műtörténeti kategóriává. Az archív fotókkal borított falak, az üvegtartóba tett bibliofil könyvek, a térbe állított nyomódúcok, melyeken Günther Uecker üres, csak a szögnyomok mintázatát hordozó, plasztikus lapjai készültek, szinte intim műhelyhangulatot teremtenek.
Közöttük az európai, az amerikai, az olasz, valamint a ?konkrét? nonfigurativitás képviselőinek szentelt egységek nem távolodnak el egymástól, hanem egymásba kapcsolódó témák sorát jelenítik meg. Antoni Tápiesnek a hulladékot, textilmaradékot, emberi testrészeket, tárgyakat a kép textúrájába dolgozó úgynevezett kollográfiái, Max Bill színszekvenciákból építkező struktúrái vagy Hans Hartung partvissal és gereblyével felvitt gesztus-grafikái sokféle szellemi alapból indulnak, mégis ugyanaz a szándék teremtette őket.
