Fontosak a nagy seregszemlék, mert ilyenkor legalább nagyjából együtt lehet látni a tendenciákat, s azt, hol is tart ma egy művészeti ág. Háttérbe szorulnak ilyenkor a már felépített, imponáló életművek, a biztató érlelődési folyamatokról nem is beszélve, hiszen az egy-két képpel jelen lévő alkotók mindegyike azonos eséllyel vesz részt az összkép kialakításában. Az talán természetes, hogy nem lehet látványos fordulatokra számítani egy kétévente ismétlődő vernisszázson, lassan átforduló arányokat azonban lehet érzékelni. Az idén például azt, hogy a vad festőiség alig van jelen, ellenben a szubjektív, lírai vonal fölerősödött.
Mint minden nagy merítésben, itt is változó a színvonal, nagy számban láthatók elmélyült, magas minőségű alkotások és tisztes mestermunkák, s mellettük természetesen vannak felületes, üres darabok. Sokan hozzák megszokott formájukat, ami rendben is van akkor, ha párosul hozzá tartalom, akkor azonban nincs, ha egyre üresebben ismétlődnek a kialakított formajegyek. Ez korosztálytól függetlenül érvényes lehet bárkire, de tagadhatatlanul szembeszökőbb a nagy mestereknél, s látunk is rá példát. Deim Pál például következetesen alkalmazott szimbólumaival és jellegzetes képszerkesztésével évtizedek óta folyamatosan képes a megújulásra, Gyémánt Lászlónál azonban fáradni látszik a jazz zenészek "gyémántos" megfestésének folyamatos ismételgetése.
De milyen is az a lírai vonal, ami uralja a kiállítást? Olyan szőnyis, bálintendrés, kárpátitamásos, vojnicherzsébetes. Vagyis valakinek a hatása alatt álló, valaki más képi nyelvét átvevő. És ez az élmény nem ritka a kiállításon: áthallások, felidézések tolakodnak az itt és most látott művek elé, maguk mögé tolva az aktuálisat. A múltból való visszaköszöngetés sajnos végigkíséri szinte az egész anyagot. Szomorúan int Kassák és néhányan a Nyolcak közül, hihetetlen, de még a római iskolások szépelgő tónusozása is életre kelt, egy másik teremben Ország Lili legyint bágyadtan, néhol az orosz konstruktivistákat ismerem fel, s még Siqueiros is előbukkan. Ő az egyetlen, aki elégedett lehet azzal, hogy nálunk még napjainkban is születik aktuálpolitikai tartalmú festmény.
Ennek ellenére a kiállítás összképe kulturált, igényes színvonalat mutat - de csak azt. Mert ugyanakkor "napjaink festészete" nem látszik elmozdulni a holtpontról, kísértetiesen hasonlít a tavalyi, meg a tavalyelőtti állapotokhoz. Persze az is lehet, hogy nem itt kell keresni a szikrát. Hiszen a mellbevágóan merész fiatalok képei, szobrai nincsenek itt, ez egy protokolláris rendezvény, ahol még érvényben vannak a szokásjogok, s akik annak idején felforgató (bár már akkor is túlkoros) süvölvényként bekerültek a körbe, már azok is őszülő szakállú erős ötvenesek. Nagyon hiányzik a legfiatalabb generáció, mert így nem teljes az összkép, s csak látszólag érünk a mába. Kialakult, érett alkotók bemutatója ez, még akkor is, ha papírforma szerint egy-két fiatallal el tud számolni a tárlat.
Nem tudom, hány alkotó hány száz munkája tölti be az Olasz Kulturális Központ összes termeit, de méltánytalan volna csupán néhányukat megemlíteni, ezért a legmerészebb módon csak egyet-egyet választottam a képekből és szobrokból. Mészáros Gábor Álom és vágyakozás - vörös és fekete című samott plasztikája azért lenyűgöző, mert egyidejűen képes sallangmentesen modern és atavisztikusan örökérvényű lenni, Kovács Péter Balázs Titkos párbeszéd III. című nagyméretű, finoman ironikus szénrajza pedig azért, mert úgy példálózik a múlttal, hogy közben a jelent is láttatja.
Korábban:
