Megint Debrecen, megint Puccini. Ez a megint Szergej Maszlobojscsikovra vonatkozik, aki a cívisvárosban tavaly egy Toscát abszolvált, s most majd' egy évtizedet ugrott vissza Puccini életművében, hogy a maestro első, igazán jelentős sikert elért darabját állítsa színpadra: a Manon Lescaut-t. A debreceni premier mindössze két nappal előzte meg a Millenáris-beli előadást. Ezt a tényt a marketinges szakember nyilván a Budapesti Tavaszi Fesztivál (kétségbevonhatatlan) fontosságával magyarázná, én mégis kisebb szerencsétlenségnek tartom, hiszen a Csokonai Színházban lezajlott hosszú próbafolyamat után hirtelen, ráadásul éppen a második előadással a Millenáris csupasz falai közé pottyanni, nos, ez aligha szerepel egy még oly tűzről pattant Manon legvirgoncabb álmai között sem. Emiatt persze nagyvonalúan el kell tekinteni az előadás egynémely zavaró momentumának felemlegetésétől.
Mások fölött viszont lehetetlen szemet hunyni. Maszlobojscsikov tavalyi Toscája is a szélsőséges absztrakciót választotta irányelvül, nincs ez másként a Manon esetében sem. A valódi főszereplő ezúttal egy hatalmas, több méter átmérőjű, kör alakú, leginkább parabola antennára emlékeztető tükör, mely köré fából ácsolt lépcsők, állványok, kisebb-nagyobb emelvények csatlakoznak, hézagosan betöltve a teret. A figyelmes szemlélő a tükörben kellőképpen összetett szimbólumrendszert fedez fel, ám a kézenfekvő jelképfejtésen túl a rendező nem győz meg arról, hogy a négy felvonás négy helyszíne - a fogadó előtti tér, Geronte pompás szalonja, Le Havre kikötője és a New Orleans melletti kopár síkság - összefogható lenne ezzel az egyetlen, jellemzően "mindent vivő" díszletelemmel. Először a rendezői balon, kissé hátul áll a tükör; a párizsi színnek természetes módon abszolút középpontja; a kikötőben oldalról látjuk, szerepe a róla visszatükröződő fénynek lesz; a negyedik felvonás zárlatában pedig lassan elfordul, csillogó felületű tóvá változik, mely végül a víz fölött a lábát lóbázó Manont nyeli el.
Nem, nem emlékeznek rosszul: Puccini szerint Manon Lescaut halála nem egy vízparti piknik kellemetlen mellékhatása. Nála a lány gyenge teste és még gyengébb lelke nem bírja a száműzetéssel járó, számára merőben szokatlan megpróbáltatásokat. Maszlobojscsikov értelmezésében Manon nem annyira tapasztalatlan, magában bizonytalan, ám az ékszerek csillogásáért ösztönösen rajongó fruska. Inkább rendíthetetlen arcú és lelkületű kőszobor: amikor Des Grieux szerelemre gyúl iránta, a lány hosszan, rezzenéstelen arccal néz velünk, nézőkkel farkasszemet; szalonjában az óriástükör elé tolt lépcső tetején pózol; a kikötőben a száműzetésre ítélt összes bűnös asszonyt ő "játssza": a megcsalt hímek sorban fényképezkednek a kőszobor-Manonnal; s végül, a negyedik felvonás nyitóképében mintha lélegző síremléket látnánk: virágokkal beszórt talapzaton áll a kővé dermedt asszony.
A vizuálisan hatásos, szokatlan rendezői döntés erejét több tényező csökkenti: a valódi karakterek megszületését, az érzelmek kibomlását akadályozza, hogy itt gyakorlatilag mindenki párhuzamosan énekel a rivaldával, a szerelmesek ahelyett, hogy tekintetükkel egymást keresnék, elszántan vallanak érzelmeikről a levegőégnek. De nem világos például az sem, hogy a Manont elszállító katonák egyikétől a lány miért veszi el a fegyverét, és a nem túl marcona (egyébként valamilyen rejtélyes okból talán az angol bobbyk egyensapkáját viselő) legények miért hagyják mindezt. Ráadásul ha Manonunk ilyen csalafinta, vajon miért nem szökik el iziben? Ha a koncepció szerint Manon nem fél senkitől és semmitől - márpedig láttuk: még a halállal is cicázik -, akkor a Prévost-regényből kiragadott epizódok tragikuma nyom nélkül elsikkad.
Az olasz Annalisa Carbonara jól hozza a szeszélyeinek élő, magát többnyire ridegnek mutató, olykor váratlanul gondtalan szökdécselésbe fogó Manon karakterét; énekteljesítménye nem különösebben felkavaró, de egyáltalán nem a legkellemet-lenebb élmény ezen az estén. Sokszor erőtlen és fakó viszont a Des Grieux-t játszó Tae Sung Jung hangja, s a rá fabrikált jellem se győz meg: ugribugri, komolyan nem vehető, magát mórikáló fickó. Nálánál jóval érdekesebb és vonzóbb az itt hamiskártyás, kissé ördögire vett, jó kiállású Lescaut: Haja Zsolt nem mellesleg az előadás legjobb vokális teljesítményét is nyújtja. Böjte Sándor az epizodista Edmondo súlyát növeli meg azzal, hogy fegyelmezett éneklése mellett jut ideje a hóbortos, a szerelmesek oldalán álló diák jellemrajzával is foglalkozni.
