A négyszereplős kamaradarab külön műfaj, amiként a két- és háromszereplős (meg a monodráma) is. Megmutatkozásra vágyó színészközösségek, alkalmi társulások szövegtápláléka. Magam időben legtávolabbról Romain Weingarten az ezerkilencszázhatvanas évek közepén népszerű talaj menti abszurdjára, a Nyárra emlékszem (nálunk a Pesti Színház tűzte műsorára). Az 1975-ben született kanadai írónő, színésznő, Evelyn de la Cheneli?re nemhogy az abszurd, de még a groteszk babérjaira sem pályázik. A giccs oldalvizén úsztat egy szolid kommerszet. Megszerezte a színpadi és számítógépes vízijártasságit. Egy evezőcsapást el nem hibázna. A kellemes, kedves, súlytalan játék tétje mindössze annyi: megnyerően, színvonalasan adják-e elő. S ez belevaló színházcsinálóknak nem kisebb felelősség, mint nagy klasszikust játszani.
Valló Péter rendező és csapata derekas közös eredményt könyvelhet el, egyéni bravúrok nélkül. Marton Róbert (François) forgatókönyvírói álmokat dédelgető pincért alakít. Amolyan soha nem volt igazán fiatal és soha nem nő be a feje lágya huszon-harmincast. Laptopjába ír magának egy alkalmi barátot ? vagy egy igazi barát íródik bele a készülő opusba ?, ír egy volt, nincs, lesz társbérlőnőt, akivel szerelmesek egymásba, csak sokáig nem eléggé és nem egyszerre. Marton írótanoncának a szorgos írástevékenységből hol a megelevenedő történetbe, hol a (fölösleges) narrátorságba kell átpattannia. Megteszi. Utat nyit Sipos Vera üdén arc- és alakváltogató Sophie-ja számára, s amikor valamelyest felpörög a história, az okostojás nő oldalán maga is kielevenedik a billentyűnyűvő buzgalomból, az éjszakai (vagy inkább kora reggeli) bagolyságból. A kirúgott ? a diákok és a tanintézmény nívóját illetően túlzottan szókimondó ?, természetesen szemüveges irodalomtanár Robert-nek még inkább a bagoly a címere. Egy kis Balzac, egy kis Stendhal, egy kis tudóskodás passzentosan belefér a Karalyos Gábor formálta gyámoltalan figurába. Pálfi Katának a fő eseménysorról lelógó, általában el nem küldött levelekben morfondírozó, magányos Léát sikerül ismerős emberközelbe hoznia. Ebből a szerepből tűnik ki leginkább a szerző sekélyessége. Léa először vagány panziósnő, leckézteti, piszkálja lakóját, Robert-t, egyéjszakás kalandban fiúcskát fogan tőle, magára marad ? és korábbi blazírt fölénye helyett durcásan végigsóhajtozik, végigpanaszkodik a másfél órából hatvanöt percet. Mint mindenkinek, neki is kijut az ismételgetett poénokból: Léa az idegesítően csicsergő természetből a jó büdös Montrealba vágyakozik. Vágya beteljesül. Amiben alig bízott, az is. A világváros kellős közepén épp az botlik belé, akibe ő ugyancsak bele akart botlani. Az ironikus befejezést még egy ugyanilyen összebotlás teszi teljessé. Köszönhetően annak, hogy amikor François túlságosan is átírja Sophie-t a Léa nélkül ődöngő Robert-nek, sietve vissza is írja a saját karjaiba. (A mese teljessége kedvéért a lányok gyerekkori pajtások, akik két évtizede nem is látták egymást.)
Valló a maga tervezte, a szűk helyen is tágassá, behatárolatlanná nyitott, hűvösen barátságos zöldes díszletben szakmailag általában kifogástalan etűdöket komponál és fog össze. Könnyedségéről főleg a ?némafilmesen? szaporázott vacsorakép árulkodik, de sosem könnyedebb a kívánatosnál. Egy hatalmas, ósdi reflektor beállításával képzelet és realitás keveredését még inkább megteremti. A fényforrás megvalósulás és megvalósulatlanság kettősségére világít rá. Egy (osztott) térbe több idősík, egy időbe több tér mintázódik. A szereplők nesztelenül, áttűnésekkel ? akár saját árnyukként ? járhatnak-kelhetnek. Stílusosan snittes a rendezés. A váltások lehetnének még merészebbek, szavak és metanyelv magyarázkodása nélkül. Breckl János jelmezei tartózkodóak. Léán a fakó avarbarna az évek, vágyak futását, Sophie-n a fészkelődő narancssárga a mozgékonyságot szimbolizálja. A fiúk beburkolóznak ruházatukba. Hiába, január van, nem kimondottan eperszezon. De kerül a gyümölcsből, fogak közé ténylegesen, replikába metaforikusan. Kulinárisan is kidolgozott előadás, étteremből hozatott, saját készítésűnek füllentett salátával, süteménnyel, sok koffeinmentes kávéval. Múlandó ízekkel.
Karalyos Gábor és Sipos Vera
Az ember nem csinál gyereket, amíg a házassága nincs túl legalább egy válságon. Anyu mindig készít az asztalra plusz terítéket, mert szeretné, ha lánya végre megcsípne egy kedvező partit. A gyerekek papás-mamást játszva elfelejtik az egyedüllétre készíteni fel magukat. Buborékos bonmot-k, Lakos Anna szép mondatívekkel nem fukarkodó fordításában, úgynevezett csúnya szavak nélkül.
Kanadai darab, az évezredet nyitó évtized kelendő nemzetközi színházi portékája. De magyar bemutató. Marton François-jának a laptop körötti kerengését, Karalyos Robert-jének elhazudott munkanélküliségét, Sipos Sophie-jának agyonideologizáltan tervezetlen életét, Pálfi Léájának elhagyatottságát, a négy, soha igazán vidámmá nem váló, megmunkált és uralt színészarcot figyelve arra kell gondolni: ahol ez a néhány zöld asztal, szék árválkodik, korán öregszenek a fiatalok.
