Emlékszel, milyen gyerekversek ragadtak meg gyerekként? A Vajdaságban kik voltak a legnépszerűbb gyerekversszerzők?
Felnőtt, pontosabban fiatal felnőttfejjel fedeztem fel magamnak az úgynevezett vajdasági gyerekirodalmat. Mondhatnám most, hogy Domonkos István, Tolnai Ottó, Csorba Béla, Sinkovics Péter gyerekversei nagy hatással voltak rám gyerekkoromban, de ez nem lenne igaz. Persze tudom, hogy a tankönyvekben, antológiákban, kiadványokban ott voltak ezek a szerzők más délvidéki, vagyis akkor még úgynevezett jugoszláviai költőkkel együtt.
Tudom, hogy ezek mind jelen voltak, de nekem Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Weöres Sándor maradt meg.
A János vitézt és a Toldit esténként édesapám felolvasta nekem, így ez maradt az élmény. Az óvodában pedig Gazdag Erzsi volt az ügyeletes versíró. Az is egyfajta élmény volt, csak másképp.
Tulajdonképpen később esett le, hogy Domonkos István vagy Sinkovics Péter verseit ismerem a Kalákától, csak akkor még nem tudtam, hogy ők a szerzők.
A 2014-ben megjelent Milyen madár című verseskötetedet nagy kritikai visszhang követte. Progresszivitás, tabudöntögetés, új nézőpontok a versekben, frissesség és humor jellemző rá a reakciók szerint. Meglepett a siker? Gyerekverskötetnél egyáltalán mi számít sikernek?
Ha eljut a gyerekekhez. Ilyen értelemben Donászi Magda és Gazdag Erzsi is sikeres szerző. Ezért egy lábjegyzetet beiktatnék: legyen jó a vers. És mi a jó vers? Na, ennek megválaszolásához nagyon sok lábjegyzet kellene…
Általában a gyerekversnek ad egy keretet, hogy gyerekek dolgaival foglalkozik, a gyerekek lelkivilágára összpontosít, jobban alárendelődik a befogadónak, mint egy felnőttvers. Ez nem húzza összébb a határokat, esetleg épp ez benne a kihívás?
Valóban összehúzza. Nekem azonban természetes közegem a határzóna. Mondhatnám, hozzászoktam a szűk határokhoz. Azt szoktam mondani, hogy bármelyik felnőttvers lehet gyerekvers is, csak jól kell intonálni. Ez persze nem igaz. Nyilvánvalóan nem lehet eltekinteni a befogadótól, vagyis magától a gyerektől. De ezzel együtt is elég nagy ez a pálya, sőt olykor nem is olyan könnyű bejátszani.
Mikor számít egy gyerekvers progresszívnek? Ha kiveri a biztosítékot (mint Tóth Krisztina, Lackfi János egy-egy szövege), és lerántja a leplet arról, amit jónak, igaznak és helyesnek hittünk addig?
Habár sokat használjuk mostanában, nem biztos, hogy tudjuk, mit jelent a progresszivitás. Én sem vagyok benne biztos, főként, ha progresszív gyerekversekről van szó.
Tóth Kriszta és Lackfi János esete, de Varró Danié is viszonylag egyszerű. Egyáltalán nem voltak a szóban forgó versek botrányosak, tabudöntögetők, durvák stb. Volt bennük egy kis normaszegés, de hát miben legyen, ha nem a költészetben? Ezek a versek megjelentek kötetben, majd élték a maguk megszokott verséletét. A botrány akkor tört ki, amikor bekerültek a tankönyvekbe. A másmilyen versekhez szokott, kevés kortárs irodalmat vagy egyáltalán: kevés irodalmat olvasó felnőttekhez is eljutottak. Ezek a felnőttek pedig jól meglepődtek és felháborodtak a normaszegésen. Ennyi. De ez nem az irodalom kiváltsága, az élet más területén is megesik. Vannak emberek, akik nehezen fogadják el, hogy másképp is lehet.
Határon túli magyarként megtapasztaltad, milyen kisebbségben élni. Ez a körülmény alakított-e ki benned túlélési stratégiákat, nem mindenhol érthető megoldási módot, megfelelési kényszert?
A megfelelési kényszer nagyon érdekes kérdéskör. Úgynevezett kisebbségben soha, semmilyen körülmények között nem akartam megfelelni. Volt bennem egy állandó, konok ellenállás. Evidencia volt számomra gyerekként, majd kamaszként, hogy a jugoszláv, majd a szerb államisághoz semmi közöm. Nem akartam és nem is tudtam megfelelni a többség felől érkező egyre erősebb nyomásnak, nem akartam igazodni.
Mióta mindössze negyven kilométerrel arrébb költöztem, sokkal inkább magaménak tudom érezni a volt jugoszláv térség kultúráját. Sokat járok arrafelé, otthonosan érzem magam Szkopjéban, Szarajevóban, Belgrádban és Zágrábban is.
A megfelelési kényszerrel a magyar irodalmi életben találkoztam újra, egyetemista koromban. Jellemzően hatalmas a nyomás a fiatal írókon, de nem csak rajtuk, elvárják tőlük, hogy igazodjanak.
Törzsi szellem uralja irodalmunk mindennapjait.
Tabuk, tilalomfák, intrikák és tompa kések, amelyek gyilkos tőrként tetszelegnek. Fiatal íróként, irodalomszervezőként rémületes volt ezzel a légkörrel szembesülni.
Nem megfelelni. Bármekkora is a nyomás az olvasók, az úgynevezett szakma, a különböző klikkek, érdekcsoportok vagy éppen a politika felől. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Egy írónak csak saját magának szabad megfelelnie. De tulajdonképpen annak sem.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.
Fotók: Bach Máté
