 |
| Adrian Ghenie alkotása |
A kurátor biztos kézzel nyúlt a művek és művészek által kínált sokféleséghez: nem értelmezett, nem rangsorolt és nem témák köré rendezte az egészet, nem emelt ki súlypontokat, hanem karakteres közegbe helyezte. Van bizonyos kronológiai vonala a művek sorának, a rendszerváltástól az ideológiák változásain át a ma szerveződő közösségek felé, de ez sem kötelező haladási irány, a tárlat bármely főirány vagy átló mentén jól befogadható. Az installációt tervező Kim Attila bravúrosan oldotta meg a terek szimbolikus és funkcionális tagolását: a termekben porózus betontéglákból épített struktúrákat, melyek általában a videómunkákhoz szükséges vetítőként szolgálnak. Ahogy befelé haladunk, ezek az építmények egyre kevésbé zártak, a téglák rakása egyre lazább. Az első teremben még masszív, tömör, masztabára emlékeztető tömb áll ? mint valami meghatározatlan múlt roppant és nyomasztó emlékműve ?, a következőben a falrendszer már oldottabb, leghátul, a Műcsarnok apszisában pedig laza hálórendszer alkotja a vetítő falát. A jelrendszer magától értetődő: elöl, a történeti múltat feldolgozó művekhez még áthatolhatatlan falszerkezet társul, később, a jelen felé haladva ez hézagosabb lesz, egyre jobban átengedi a szabad levegőt.
 |
| Veres Szabolcs alkotása |
A művek hálásan lakják be ezt a különleges teret. Többségük a festészeti hagyományokat gondolja újra, mint Adrian Ghenie szürkébe játszó szürrealisztikus látomásai és Veres Szabolcs eltorzított figurái, Victor Man és Papp Anna-Bella közös térinstallációja egy álom történetével, amit gyerekrajzokkal firkáltak fel a falak teljes méretében, Sergiu Toma barokk ihletésű táblakép-kompozíciói és Mircea Suciu szürkét szürkébe fojtó nagyméretű vásznai. Mások videóművekkel fogalmazzák meg művészet és ideológia, érzékelés és emlékezés viszonyait; ezen belül a leginkább figyelemre méltó Ciprian Muresanu groteszk bábanimációja és Mircea Kantor mitikus jelenete az egymás lábnyomait seprűvel eltüntető, rituális mozgású lánycsapattal. A kortárs képzőművészet legváltozatosabb irányai sorakoznak fel, teli utalásokkal a párhuzamos nyugati művészeti jelenségekre. Alex Mirutziu test-performanszai Marina Abramovic határokat feszegető munkáit idézik; a Duo van der Mixt csoport fotóreliefet állított össze a Kolozsvár volt polgármesterének nacionalista lázálmaira reagáló, román nemzeti színekbe öltözött városrészletekből; Cristi Pogăcean ironikusan játszatja egybe Mozart egyik vígoperáját a terrorizmussal egy gyárinak látszó szőnyeg mintájában, Szabó Péter egy átvilágító asztalra rakosgatott diafelvételeket és ezeket kommentáló, többnyelvű noteszlapokat.
 |
| Berszán Zsolt alkotása |
A kiállítás legizgalmasabb része az a blokk, amelyik fekete asztal-dobozokban mutatja be a Kolozsváron a 2000-es évek elejétől indult művészeti kezdeményezéseket, platformokat. Egyetemek és közösségi terek, galériák és kiadók, politikai plakátokat tervező művészcsoportok vagy művészeti események színhelyéül szolgáló nyitott házak hozták el fotóikat, egy-egy év eseménynaptárát, a róluk szóló dokumentumokat, hangfelvételeket, videókat. Ebbe a ?munkaszobába? beülve a néző része lesz az ottani művészeti élet eleven közegének. Ezt egészíti ki az összegző-pihenő tér, ahol minden kiállító művész egy-egy asztalt, lámpát és mellé egy csíkos napozószéket kapott, hogy a néző az asztalon lévő katalógusok révén az egész életműre rálátást kapjon. Nyitott, párbeszédre kész, kitárulkozó közeg a kolozsvári művészek tárlata, bizalmat és tettvágyat sugároz, amelyeknek itthon meglehetősen szűkében vagyunk.
