Lehetetlen vállalkozás ez a kiállítás, amely tudatában van saját korlátainak, a kísérlet reménytelenségének, megkésett, örökre bepótolhatatlan voltának. Mégsem pusztán heroikus próbálkozás, hanem a kortárs művészet eszközeivel felhívás a képekkel való együttlétre, meditálásra. Már a 24. óra is elmúlott, hogy a kitűzött cél megvalósítható legyen, tudatosítja a látogató magában, miközben a régi arcok között nézelődik. Nincs már, aki azonosítsa őket. Egyiptomi maszkok lettek, egy itt szinte kihalt nép tűnő emlékezete.
Kolozsvárról több mint 16 ezer ember, hat szállítmány indult Birkenauba 1944. május 25-én, amint ezt Lőwy Dániel, a kolozsvári holokausztkutató nagyszerű könyvében is olvashatjuk. A 2003-as népszámlálás szerint 223 ember vallotta magát zsidónak. A kolozsvári zsidóság ma már szinte csak múltidőben létezik.
A kolozsvári Malom utcai Tranzit házba egy kapualjon keresztül, nagy szemeteskukák mellett haladva megyünk be: az udvar végében - afféle hosszú, többlakásos kolozsvári udvar ez - áll az egykori Poale Tzedek zsinagóga apró, rossz állapotú, de már a mentés jeleit mutató épülete. A látogató egy nagy nyersfa munkaasztalon kezébe veheti a fényképeket (illetve szép másolatukat), az eredeti fotókat egy installáció vetíti. Munkaasztal ez, azt üzenve: dolgunk van ezekkel a (virtuális) tárgyakkal.
A polgári, kispolgári zsidóság életképei sorakoznak: esküvők, családi felvételek, arcképek, műtermiek vagy elegáns szalonokban készültek, jórészt szekularizált zsidó családok otthonában. A boldog korból. A szegények itt sem láthatók, ők nyomtalanabbul tűnnek el Birkenau füstjében, mint a társadalmilag magasabb fokon állók. Vagy csak nem látszik a szegénység a műteremben?
Akiknek a képeit látjuk: ismeretlenek. Elpusztultak vagy hazatértek, nem tudni. Katz Márton túlélő gyűjtötte össze a képeket a táborban a "roncsok" közül, és 1945-ben két albumba ragasztotta, minden kép bal oldalára táblázatot szerkesztve, hogy azonosíthassák őket. Kísérlete kudarc marad, a táblázatok üresen tátognak ma is. Most, a munkaasztalon szétszórt felvételek közt frissen nyomtatott táblázatok rubrikái üresek ugyan, de reményt keltőek. Nem azt a reményt ébresztik, hogy valakik felismerik majd rokonaikat - bár ez is megtörténhet -, hanem azt, hogy a néhány száz arc valakiknek még fontos, valakik nem tudnak belenyugodni a képek-arcok-életek sorstalanságába. A háromnyelvű cím "Cine ii recunoaste? Tudsz róluk? Missing 1944-2008" azt jelzi, hogy ma már mindenki "dolga" belenézni az arcokba, nem csak helyi, kolozsvári (magyar, zsidó) ügy.
Egyszerre szimbolikus és valóságos gesztus vezérli a kiállítókat, ténylegesen és metaforikusan is - mondhatni: metafizikusan - keresnek. A www.missingsince1944.ro honlap pedig felkínálja a legszélesebb nyilvánosságnak is a hozzászólás, kutatás lehetőségét. Amely honlapon majd nyomon követhetjük a találatokat: a kiállítás időben végtelenné válik, mint örök, lezárhatatlan feladat és felelősség.
Az egykori zsinagóga, ma művészeti központ, kiállítóhely épületének másik oldalán, a piszkosbarna Szamos folyó felől hatalmas plakát hirdeti az eltűnteket. Mintha valami sürgős és több mint hatvan éve elmulasztott feladatot kellene pótolni. Már lehetetlen. És ma már lehet: beszélni, kérdezni.
A hiány nyugtalansága ez. Kolozsvár lelkiismeretének, önismeretének fontos állomása ez az időben kinyíló, történő kiállítás. A történés vélhetőleg nem az arcok felismerésével folytatódik majd, hanem a látogató munkájával: hogy kik ezek a fényképész stúdiójában boldognak látszó, mégis nyugtalanító emberek, mi (lett, lesz, legyen) a sorsuk.
