Költő a nyelvek határán – Kalász Márton halálára

„hol a hazám?
ahova verseim

jól készülnek,
hogy héjukban idehaza

érzem magam;”

(K. M.: Impromptu)

A költő munkaeszköze a nyelv, a szó, a betű. Időnként kiballag a fehér papír sík tájaira, hogy fekete betűket, szavakat keresgéljen a barázdák között. Kalász Márton a dimbes-dombos Dunántúl déli végvidékéről, Baranyából, Somberekről indult, ahol a falusi sváb paraszti létből, egy háborúkkal, politikai diktatúrákkal terhelt korszakban kellett nemcsak a szavakat, hanem egy németes kultúrkörből kitörve a magyar nyelvet is megtalálnia, magáévá tennie.

Hosszú, több mint fél évszázados költői pályafutása során mindvégig ennek a különböző kultúrák, nyelvek egymásba átfolyó világának határterületét igyekezett nagyszabású látomásokban, víziókban megfogalmazott önálló műveivel közelebb hozni egymáshoz. Merész szórendje, mondatszerkesztése feszültséget keltett, és a nyelvteremtés izgalmát érzékeltette. Sorai olykor nemcsak többféleképpen voltak értelmezhetők, hanem többféleképpen voltak olvashatók is. Bonyolult, összetett mondatokban mondta el látomásait, s többszörösen áttételes szimbólumokkal dolgozott. Eljutott az absztrakciónak arra a fokára, amely egyfajta metanyelvként funkcionálva igyekezett felmutatni a művészet nemzetek felettiségének örök érvényűségét. Metakommunikatív gesztusaival, provokatív költői eszközeivel, mély- és többértelmű szófordulataival többféle műértelmezési kaput nyitott meg, s ezzel olvasóit is arra a bizonyos határátlépésre késztette, szabad asszociációs teret engedett nekik, s felkínálta az értelmezés olvasói lehetőségeit.

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk erről az
amúgy visszahúzódó karakterű szerzőről, hogy életműve, versei és hozzájuk
simuló prózája tulajdonképpen egy különleges naplófolyam volt, amelyben a költő
nyelvi metamorfózisa a magyar hagyományokat társította a zártabb, német
rendszerrel. A költői panoráma csak e dualitás egységben kezelésével nyílhat ki
előttünk a maga teljességében.

Munkásságára az örökös megújulás, a fejlődés volt a jellemző, amelyben újra és újra „átteremtette” önmagát.

Csak így lehetett képes változtatni a nézőpontját, látásmódját. Ezzel együtt azonban mindvégig megőrizte költészetének alapértékeit, legbensőbb magját, és így összességében mégiscsak egy több mint hat évtizedre visszatekintő, egységes költői korpusz állt össze műveiből. Összetett költői nyelvezete és az ebből kibontakozó, sajátos szimbólumokkal teli versekbe sűrített világa filozófiai csendekből, rapszodikus indulatokból és az ész mindent kontrollálni akaró gondolatiságából gyúródtak eggyé. Versei egyszerre voltak nyitottak és zártak, amelyekben a múlt, a történelem egybeolvadt a jelennel.

Kalász Márton kiválóan megtanulta a nyelvet, nyelveket, sőt magát a versnyelvet is, így versei nem csupán szellemi erejéből fakadtak, hanem egész lényéből. Az évtizedek alatt ösztönei, idegrendszere, fizikuma abszolút összpontosításával olyan fölényre tett szert az anyaggal szemben, amely az ezredfordulós magyar irodalmi kánonban különleges helyet biztosított számára. Nem nyugodott bele a hagyományos formák adta biztonságos keretek közötti eligazodásba, sőt! Verseinek túlnyomó többségében a hagyományos ritmus és rím, a formális logika megkerülésével olyan szabadságélményt fogalmazott meg, amely látszólag széttartó strófái ellenére is egy irányba, a transzcendens irányába mutattak. Akárcsak ő maga, a költő: Kalász Márton.

Állok az üres, nyolcadik emeleti lakásban némán, és méltatlannak érzek minden mozdulatot. A szemem sarkából látom, mintha az íróasztal melletti széken ülne valaki. Az ablakon beszűrődő fénypászma pont odavetődik erre a kis sarokra, és én egyre biztosabb vagyok benne, hogy a költő, kezében egy papírlappal, éppen a versei után költözik angyalországba.

Nyitóképünkön Kalász Márton 2017-ben. A fotó a szerző felvétele.

Bartusz-Dobosi László