Japánt persze nem kell túl komolyan venni, ez csak kellék és háttér, a mindig markáns pintéri ornamentika újabb, eléggé váratlan fejezete: a 2002-ben játszódó, agyonbonyolított családi eseménysor Budán, az első kerületben játszódik. Valójában még ez sem bizonyul lényeges információnak, legfeljebb annyiban, hogy a darab abszolút főszereplője, a zsarnoki Yamamoto Kovács Gézáné Faragó Zsuzsa ennek a ténynek köszönhetően megengedhet magának egy pikírt megjegyzést a lánykérőbe hozzájuk érkező család tizenöt éves Suzukijára vonatkozóan. Merthogy a számlálhatatlan kitérő és mellékszál, ötletes geg és kis hatótávú poén között botorkálva ifjú és idősebb szívek (és testek) igyekeznek megtalálni egymáshoz az utat a Pintér által kiszabott, mostmár megszokott másfél órás időtartamban.
Az elviselhetetlen Y. Kovácsné Faragó Zsuzsát maga Pintér Béla játssza Benedek Mari megint bravúros jelmezében: jól áll neki a női paróka, a zöldes színvilágával és csiricsáré mintájával a nyolcvanas éveket idéző ruha, és alapvetően ügyesen forgatja a legyezőt is mint állandó attribútumát. Tamás Gábor négyszögletű, észrevehetetlenül, de mégis finoman japáni ihletésű, üres terében láthatatlan erővonalak mentén, tánclépésekben közlekedik - a butoh és a (Pintérék által gyakran felhasznált) néptánc paródiája is lehetne mindez, ha az egész feszesebb lenne (külön koreográfust nem neveznek meg az alkotók, pedig a pontosabb mozdulatsorok - nemcsak Pintér esetében - mindenképpen javára válnának a produkciónak). Kéménczy Antalt jelöli a színlap zenei rendezőként, feltehetőleg ő felel a négy zenész által szokás szerint élőben prezentált, komoly- és népzenei idézetekkel egyaránt tűzdelt, újraírt slágerekkel megbolondított változatos, de nem különösebben felcsigázó zenei anyagért. (A főiskola zenés színész osztályából ide elszármazott Roszik Hella és Friedenthal Zoltán üdvös jelenlétét már az előző, Az őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című opusz kapcsán nyugtázhattuk, ám az énekelt részek még mindig meglévő nagyszámú esetlegességeinek kiküszöbölésére az ő kétségtelen tehetségük sem elegendő.)
A soknevű nő módszeres kegyetlenséggel uralkodik közepesen debil, ágyékkötőben ki-be futkosó férjén (Quitt László) és két, másképp retardált gyermekén. Mintha a család Japán iránti szenvedélye is kizárólag a félelmetes anya hóbortja lenne, amit ellenvélemény híján rákényszerített a többiekre. A lánya, a létezéséért minden mozdulatával bocsánatért esengő Mónika (Friedenthal Zoltán) előnytelen testalkatára vonatkozó gúnyos megjegyzései, a jointfüggő, mindig elszállt fiát, Árpit (Roszik Hella) kritikátlanul magasztaló mondatain ugyan nevetünk, de persze mindig van ezekben a kijelentésekben valami tragikus mellékzönge.
A teljhatalmú császárnő gyászos (és hatásosan kivitelezett) végzete az események menetében szükségszerű és könnyen kisakkozható fordulat. Ahhoz, hogy a család megszabaduljon tőle, külső segítőkre van szükség. A Mónika szépsége iránt rajongó, szűkszavú, snájdig fiatalember, Zoli (Szamosi Zsófia) és szülei, a nemrég még (sőt alighanem most is) alkoholista, és nemrég még (és persze most is) kommunista, talpig hamuszürke Lajos (Szalontay Tünde) és felesége, a magát jól konzerváló, szolid háziasszony Erzsi alias Baba-szán (Thuróczy Szabolcs) jelentik a vágyott menekülési útvonalat.
A viszonylag tisztának tűnő képlet a darab második felére - ez is a bevett pintéri dramaturgia része - újrarendeződik: az öregecske Erzsire rácuppan a kanos Árpi, a közös tulajdon elvét valló Lajos illuminált állapotban erőszakoskodna Mónikával, a mindig mindenről lemaradó Géza megint rossz helyen és rossz időben szavalja megmosolyogtató poémáját. Szóval teljes a vicces káosz, a halott Zsuzsából Clouseau felügyelőszerű alakká vedlő Pintér még visszatér egy rövid, elég kínos magánszámmal, aztán szembesülünk azzal, hogy nemcsak a B-kategóriás horrorfilmekben, de Pintér Bélánál is reinkarnálódnak a démonok.
Röviden ennyi. A csereszabatos poénok ülnek, a színpadi gépezet a szokott kitérőkkel halad a maga útján, a hálás közönség nevet. És mindezek ellenére az egész mégsem izgat fel egy kicsit sem: Pintéréknél mintha az Anyám orra után eltűnt volna valami, amit sem a Korcsulában, sem az Árva csillagban, sem a hosszú című Az Őrült...-ben nem tudtak visszahozni. Szó se róla, rendre flottul lebonyolított előadásokkal állnak elő, A démon gyermekei is ilyen, csak éppen az a fajta szilaj erő, a fekete és "fehér" humornak az a kizárólag Pintérre jellemző elegye, az hibádzik már megint, miközben a kellékek némelyike már az unalomig ismert és kiszámítható (az ezúttal - egy kivételtől eltekintve - következetesen végigvitt nemcserét ne tekintsük korszakos ötletnek).
Amikor a darabban a Yamamoto Kovács család tagjai szakéval koccintanak a fiatalok egészségére, az alkoholproblémákkal küzdő Lajosnak sietve nyújt át a felesége egy kisüveg "kölyökszakét". Színre, küllemre épp olyan, mint a valódi, ám ha megkóstoljuk, csalódottan fintorgunk. Épp úgy, mint mi az előadás végén.
