" Nem tudtam védekezni,
mivel folyamatosan lenyomva tartották a fejemet."
Egy tizennégy éves lányt három tizenéves fiú megerőszakol a parkban. Lehetne akár modern Rómeó és Júlia történet is, amelyben egy lelkileg magára hagyott Júlia (az életkor stimmel) egy érett nő tapasztalatával beriszál az ő Rómeójának, de a fiú, akire bukik, nem olyan penge, mint ő hiszi. A srác ugyanis abban leli perverz örömét, hogy az általa gerjesztett helyzet tragikus végkifejleteként végignézi hogyan vágják hanyatt a kiscsajt felgerjesztett társai. Mai Rómeóink és Júliáink története nem azért marad adós a tragédiával, mert lepusztított környezetbe helyezi (megtette ezt már az őskövület West Side Story), hanem azért mert a Plazma című darabbal zajos sikert arató KoMa társulat előadásában a sztori nem más, mint sima "tanmű".
Eggyel szerencsésebb lett volna, ha előre eldöntik, hogy milyen céllal hozzák létre az előadást. A Trafóban bemutatott darab sokkal inkább iskolai prezentáció, mint színházi alkotás. Mindenesetre tananyagnak jobb. Jobb, mert egyetlen példán belül megmutatja a dolgok sziporkázó sokarcúságát. Ez nagy erénye. Remélhetőleg azok a tanárok, akik az iskolákba elvitt produkció után a vitát vezetik, felvetik majd, hogy vannak egészen más példák is. És azokban a helyzet pont olyan árnyalt és bonyolult, mint ebben itt.
A tragédia elvesztése azért is fájdalmas, mert az alapsztori nem zárná ki. (Nyilvánvalóan Orlai Tibor producer is ezt a lehetőséget látta meg benne.) Nézzük annak a mai tizenéves lánynak a helyzetét, aki kimondatlan okoknál fogva nem szeret otthon lenni, parkokban olvasgat magányosan, kíváncsiságból és egyéb más érthető okokból hasonló korú tinédzserfiúk társaságát keresi. És mi történik? Jön négy kiscsóka, olyan tizenhét körüli, és az egyik kifejezetten hm-hm. Szóval bejön neki. És erre ő, három sörtől kómásan, eljátssza a nőt. A szerepet, amelyet épp most tanul. És irtó jól csinálja. Mi a tévedése? A véresen komoly ógörög tragédiai? Hogy ócska kis manipulációsorozat áldozatává válik. Nem az gerjed rá, akit ő szeretne. Az inkább egy kis balhéra vágyik, és ezzel a kiscsaj, valamint a másik három srác életét simán tönkre teszi. Talán még a sajátját is. De ez nem biztos. Érteni értjük, de a csontig ható tragédiából - erős érzelmi hatásokra vágyó színházi nézőként - alig érzünk meg valamit.
Az eredeti Edna Mazya-művet - Deres Péter fordítása alapján - magyar színpadra adaptáló Lőkös Ildikó a mai fiatalok nyelvezete helyett klasszikus formát használ. Azaz a rétegnyelvi elemek helyett egy praktikusabb, általánosan érthető szöveghasználat mellett dönt, olyan nyelvi formát választva ezzel, amelyet az ország minden iskolájában biztosan megértenek. A színészek - Guary Alexandra, Egger Géza, Kovács Krisztián, Kroó Balázs, Lőrincz Sándor - köznapi beszédmódban interpretálják a szöveget, mintha az események a fiatalokkal valóban akkor és ott történnének meg. A rendezést jegyző Zrinyi Gál Vince nem színházi, inkább tanári fejjel gondolkodik. A valóság művészi formába sűrítése helyett az erkölcsi csomópontokra koncentrál, etikai kérdésekben keresi a kényes egyensúlyt, a modern művészetet pedig ráhagyja az üres formákra. A reality műfajába zavaros jelentésű szimbolikus tereket hoz be, miközben homályos céllal mindvégig videokamera pereg...
A történettel párhuzamosan lezajlik előttünk egy három évvel későbbi tárgyalássorozat is - színes labdák közt a homokozóban - ahol ugyanazok a szereplők játsszák el a négy fiú ügyvédjét és az ügyésznőt, mint a tizenéveseket. S ha az alapsztori önmagában is a mindennapjainkat átszövő manipulációs technikák tantörténete, akkor az, ami a tárgyalótermben zajlik, a manipulatív valóság szomorú megdicsőülése. Kár, hogy a tárgyalás végét már nem látjuk, így a nézők nem is nagyon fogják föl, hogy az előadásnak vége. Kivéve a jól informáltakat, akik tudják előre, hogy nem egész hatvan perc.
