Terezín. A II. világháború idején Theresienstadt. A hírhedt, ám különleges gettók egyike (a Goebbels által ? főleg a művész-foglyok számára juttatott könnyítések miatt ? ?zsidóparadicsomnak? nevezett láger). Az Ördög műhelye történetmondója, számos közelebbi-távolabbi eszmetársával együtt ? és a tudósok, politikusok a múltat szűkebben objektiváló akarata ellenére ? az el nem évülő bűntettekre való emlékeztetés sajátságos múzeumát, sőt város-múzeumát szeretné létrehozni. A gondolat elindítója (és időnként nem egészen szabályszerű vagy törvényes életben tartója) Lebo, aki a fogolytáborban született, s szinte a véletlennek köszönheti, hogy életben maradt.
Hatiny. Terezín testvértelepülése, a históriai sorsot nézve. Minszk közelében fekszik. A két helyszínen azonos múltdokumentáló erkölcsi és gyakorlati szándék munkál, részben azonos küldetéses emberekkel az élen, és azonos nehézségekkel, ellehetetlenítéssel hadakozva.
Prága. 1968 óta az évszázados jelentéstartalmak után új szimbolikával is telítődött város. Csehország fővárosa, ahonnan az ország mindennapjait irányítják. A II. világháború során ?Nálatok Prágában csak pár házat bombáztak le, az kutyafüle volt!? Lehet, hogy Prága nem értheti igazán Hatinyt? Nem értheti Terezínt?
Katyń. Hatinyban a történelmi tegnapelőttre visszapillantva úgy vélik: ?Katyń kutyafüle ehhez képest?. Lehet, hogy Hatiny a saját múltdrámájába temetkezve nem értheti igazán Katyń múltdrámáját? Van-e a szörnyűségeknek nagyságrendjük?
Csernobil. Jáchym Topol a jelenben játszódó regénye a tegnapelőttbe robbantja a tegnapot. ?Tudtad, hogy a szennyezett területeken máig hússzor gyakoribb a rák előfordulása a gyerekeknél, mint máshol? Az élelmiszert máshonnan kell odaszállítani?. Csernobil ketyeg, ahogy Terezín órája sem járt le.
Putyin. Helyneveken kívül tulajdonnév-poétikával is él a regény. ?Azért söpörték a szőnyeg alá a több százezer ember elégetését, mert ugyan az egészet a friccek vezényelték, de zsold fejében oroszok, ukránok, litvánok is gyilkoltak? ma meg megy a lapítás, mert senki sem akarja felhergelni Putyint?.
Műemlék. Ami az oroszoknak Putyin, a könyv szerint a cseheknek a Műemlék (azaz a ?csigalassú? Hivatal, maga mögött tudva a kormányt). A ?revitalizációs mozgalom?, a múlt emlékezetének, tárgyi kultúrájának, kikerülhetetlen történelmi és morális intésének őrzése, ébren tartása, az esemény- és környezet-rekonstrukció mint eleven emlékezet, morális felkiáltójel azért nem képes megvalósulni, jelként a jelenbe íródni, mert a történelmi és etikai tunyaság, érzéketlenség önmagában is szinte vak, s a neonáci megnyilvánulások előtt is szeretné behunyni szemét. A hatalom, ameddig lehet ? mondja Topol ? nem keresi magának a bajt, a konfliktust.
Az 1962-ben született, nemzetközi hírnévnek örvendő cseh író egyszerre laza stílusú, intellektuálisan cikázó nyelvezetű, másfelől súlyos és veretes szövege a mozgalom mögé a Koméniumot (valamint annak oltalmában az Örömműhelyt) rajzolja: ?Koméniumnak neveztük magunkat. Jan Amos Komenský, a népek tanítója azt mondta, hogy az iskola legyen játék. Lea, aki a borzalom történetét oktató, majd terápiát, többek között tánc-, azaz játékos terápiát kínáló intézményünk nevét adta, Hollandiából érkezett, onnan, ahol Amos Csehországból való kíméletlen kiűzetése után élt?. Érdekes egyéniségű (nő)alakokkal bővül a szereplők köre, európai és messze-múlt kapcsolódásokkal telítődik a regény. Comenius Ámos János, a morvaországi születésű nagy cseh pedagógus 1650-ben érkezett Magyarországra, a sárospataki református kollégiumban is oktatott. A magyar olvasó ráismer (nem csak e ponton) a Koloszár Péter által fordított, a Kalligramnál megjelent mű magyar áthallásaira.
A terv, melyről a már első szavaival zaklatottságról tanúságot tevő mesélő beszámol, nem jár sikerrel. Az Ördög műhelye (a könyvben nem pusztán jelkép) hatalmasabbnak bizonyul az Örömműhelynél (nem egyszerű, jelképes fikció Topol tollán). A fentiekben címszavak által megérzékített történet, vállalkozás epikai jelentőségét az első oldaltól az utolsóig végigvonuló modern mitologikum mélyíti el. Öngyilkos apa, baleseti halált halt (vagy fia, a narrátor által halálba küldött??) apa, hétköznapiságukban grandiózus figurák, bibliai nevű szereplők, egy különös antikvitás-idézés: a kecske-, kecskelegeltetés-motívum ad súlyt és szépséget a könyvnek. A legvégén olvasható Köszönetnyilvánítás megjelöl személyeket és forrásokat (például Tereza Říčanová Kecskekönyvét), és mintha a szerzői ?bocsánatkérés? olvasási kód is lenne (pedig helyenként roppant kemény tónusok nyernek teret): ?nem vagyok képes teljesen realisztikusan írni a démonokról?.
