 |
 |
Mert mi tagadás, nem ragadott annyira magával a produkció, mint a publikum jelentős részét, mondhatni túlnyomó többségét. Érteni vélem persze a lelkesedést: akadt néhány jeles, sőt kiemelkedő alakítás, és a zene, nos, az bizony telis-teli van szívszorongatóan gyönyörűséges melódiákkal. Különös módon többnyire éppen azok a dallamok a legihletettebbek, amelyeknél Erkel "magyar" zenei nyelven beszél. De hát, ezt tudtuk eddig is.
Az a Bánk-verzió, amit gyermekkoromban megismerhettem, ugyan nagyollóval készült, az átdolgozó csapat rengeteget kinyesett, ám a legszebb részeket meghagyta. Nem állítanám tiszta szívvel, hogy a most megismert eredeti sokkal jobb volna. Bizonyos részeknél persze jobb, érdekesebb. Elsősorban Melinda őrülési nagyjelenetének hallatlan koloratúráit sorolnám ide. Nyilvánvaló ugyan, hogy Erkel itt olasz mintát követett (Lucia!), ám talán nem a nemzeti elfogultság mondatja velem, hogy semmiben sem maradt el példaképétől, sőt: éppen azzal, hogy egy hátborzongató csárdással fejezi be a jelenetet, felül is múlta azt. Barátaim: micsoda csárdásdallamot talált ki! A kiválasztottaknak sugall ilyet a Jóisten. A nagy koloratúra pedig feltétlenül fokozza e bizarr haláltánc hatását. Más részek viszont az eredetiben vitathatatlanul terjengősek - legalábbis mai, türelmetlen ízlésünk szerint. Hogy rövidebbre fogjam: nem tudok dönteni. Szívem szerint egy új átdolgozást készítenék, amely sok részletet megment az eredetiből, de nem mindent. Csakhogy ez is önkény. Rimszkij a legjobb szándékkal és nem is ügyetlenül "javította" a Borisz Godunovot és az Egy éj a kopár hegyen-t, ma mégis minden valamirevaló zenetörténész elmarasztalja buzgalmáért...
Nehezebb kérdés a szöveg. A régi textus helyenként annyira avíttnak tűnik, hogy mosolyogtató. Az ember nem is nagyon érti, hogyan lehetett még így fogalmazni egy Petőfi, Vörösmarty után. Csak egy kiragadott példa: arany mezők, ezüst folyók helyett a híres áriában az énekes makacsul ugyanazt a sort ismételgeti. Helyénvaló tehát a kései átköltés, ami annyira a fülünkbe ragadt? Vagy éppenséggel a modern szentimentalizmus felé vinné el a veretes, szikár szavakat? Tudom, nagy vita előzte meg az előadást, s készült egy újabb szövegváltozat is.
Ez esetben egyértelmű a véleményem. A Bánkot továbbra is játssza az Operaház az átdolgozás szerint, arannyal, ezüsttel. Az eredetibe azonban (amit olykor ugyancsak érdemes volna elővezetni) ne avatkozzunk be. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan hangozhatott el 1861-ben, akkor bele kell törődnünk a szöveg olyan részleteibe is, amelyek számunkra már idegennek tűnnek. Lehet modernizálni antik drámákat, szlengnyelven játszani Arisztophanészt (mellesleg nagyon mulatságos). De ne hirdessük az effélét "eredetinek". Másik példám Wagner. Nincs ember szerte német honban (és más német nyelvű vidéken), aki úgy beszélne, mint a Nibelung-ciklus szereplői. Kinek jutna eszébe azonban e tekintetben modernizálni Wagnert? Pedig ő már a maga idejében is modoros, mesterkélten fennkölt nyelvet használt...
Most jön a feketeleves. Maga az előadás. Félszcenírozottnak hirdették, vagyis részben koncertszerűnek. Mint kiderült, ez azt jelenti, hogy díszletek közt az énekesek kottából énekeltek. Beleértve a kórust is. Nos, nem és nem. Ez a félmegoldás a legrosszabb, amit kitalálhattak. Az, hogy Bánk kottával a kézben szúrja le a királynőt, nevetséges és méltatlan Erkel Ferenc szelleméhez. Operaparódia. Még szerencse, hogy nem lapozott előtte. A tisztesség és jó ízlés bizony úgy kívánta volna, hogy mindenki rendesen megtanulja fejből a kétségkívül nehéz, néha kellemetlenül nyakatekert szöveget. Azt azért lehetett előre tudni, hogy mikor lesz Erkel születésének kétszázadik évfordulója (egy budapesti teret is elneveztek annak idején erről a napról - vagy másról, de az időpont egybeesett, kedves elvtársak). Illő lett volna a kórust is alaposabban betanítani. Ritkán használok efféle szavakat, de ki kell mondanom: gyalázatos volt. A zenekar ugyancsak szedett-vedettnek tűnt az elején, szerencsére később magára talált és Héja Domonkos vezetésével nagyjából a Melinda-Ottó kettőstől tisztes színvonalon, néha kitűnően működött.
A szólisták közül Bándi János előtt hajtom meg tisztelettel a fejem. Noha nagy a kísértés, nem ordította végig a szerepet. A Hazám, hazám méltán ragadtatta tapsviharra a közönséget. Nagyszerűek voltak kurta és szenvtelen "nem"-jei a királynővel folytatott vitában. Híven közvetítette a dráma kényegét. Pánczél Éva mint Gertrudis jóval kevésbé tűnt félelmetes vitapartnernek. Nem az ő (egyébként kétségkívül szép, de kisebb fajsúlyú) hangjára való ez a szerep. Kertesi Ingrid mint Melinda eleinte megijesztett. Kemény, érdes hangjait sokszor hamiskásnak hallottam. Alighanem tartalékolta erejét a tiszaparti jelenetre, amelynek nyaktörő szólamát viszont igen virtuózan és megrendítő hatással keltette életre. Fekete Attila Ottóként ismét megrezegtette a csillárokat hihetetlenül erőteljes és magával ragadóan szép színű tenorjával - alkalmasint szólhatna neki valaki, hogy a csillárrezegtetés nem feltétlenül egy tenorista egyetlen feladata. Mint énekesi teljesítményt, nagyszerűnek éreztem Perencz Béla Tiborcát. Ha viszont arra gondolok, az éhhalál szélén álló öreg parasztember szólal meg Erkel operájában... Verdi híres sorai jutnak eszembe, aki egy neki ajánlott énekest vokális szempontból túl jónak ítélt Lady Macbeth szerepére. Kálmándi Mihállyal (Petúr) és Szegedi Csabával (Biberach) elégedett voltam.
Összegzésül egy mondat. Erkel, a külföld által érthetetlenül nem elismert csodálatos muzsikus, a mi Erkelünk (ezúttal talán - kivételesen - helyénvaló az egységet sugalló "mi") 2010-ben, születésének kétszázadik évfordulóján csekélységem szerint többet érdemelt volna.
2010. november 7. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Bánk bán (ősváltozat)
Szövegét átdolgozta: Dolinszky Miklós, Harmat Artemisz
II. Endre: Geiger Lajos
Gertrudis: Pánczél Éva
Ottó: Fekete Attila
Bánk bán: Bándi János
Melinda: Kertesi Ingrid
Tiborc: Perencz Béla
Petur bán: Kálmándi Mihály
Biberach: Szegedi Csaba
Sólom mester: Sárkány Kázmér
Vez.: Héja Domonkos
