Szakály Ágnes (képeink a koncertet megelőző próbán készültek)
A cimbalom az egyik legjellegzetesebb, legismerősebb és mégis sokak számára valamiféle furcsa távolságérzettel szemlélt magyar hangszer: mintha hazánk saját találmánya számunkra, magyarok számára is egzotikum lenne. Vagy talán inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy olyan hungaricum, amelyre még nem elcsépelt frázisként - urambocsá' szitokszóként - illik az említett kitétel. Szakály Ágnes cimbalomművész "...és megszületett a magyar cimbalom" című estjén ezt - a teltház mellett - az is bizonyítja, hogy a hangverseny szünetében népes embergyűrű fogja körül a hangszert: van, aki lázasan fényképezi, mások úgy hajolnak fölé, mintha valami furcsa tüneményt szemlélnének.
A művész mosolyogva hangolja a cimbalmot a kíváncsi tekintetek kereszttüzében, csavargatja a hangolószögeket, a húrkórusok - merthogy így hívják a cimbalom felületén végigfutó húregyütteseket - pedig megadóan köszörülik torkukat a következő megmérettetésre. Szakály Ágnes estjének erősen historikusan hangzó címe egyébként egyszerre utal a cimbalom mint kézzelfogható hangszer születésére, és - a repertoárban felsorakoztatott darabok tükrében - épp úgy vetíti elénk a cimbalom mint értékes komolyzenei művek létrejöttét inspiráló eszköz képét. A citerafélék családjába tartozó húros hangszernek ugyan számos őse van, ám mai formáját a budapesti Schunda Vencel József hangszergyáros és zeneműkiadó műhelyében nyerte el, amikor a mester a XIX. század második felében megalkotta a pedálcimbalmot (később Bohák Lajos fejlesztette tovább).
Dominkó István és Szakály Ágnes
Bár a cimbalom többnyire népi-, illetve cigányzenei, elsősorban az adott dallam díszítését, telítését szolgáló hangszerként él a köztudatban, Szakály Ágnes az élő példa arra, hogy milyen magas fokon lehet szólóformában is megszólaltatni. Persze az is jól mutatja a hangszer értékét és kvalitását, hogy olyan zeneszerzőink számoltak vele műveikben, mint például Erkel Ferenc vagy Kodály Zoltán, a külföldi komponisták közül pedig Igor Sztravinszkij, vagy éppen Pierre Boulez.
"A cimbalom atyjaként" emlegetett Allaga Géza gordonkaművész, cimbalomtanár, zeneszerző az 1800-as évek végén kezdett el foglalkozni a cimbalommal, amelynek elterjedésében, zeneművészeti szakká emelésében később kulcsszerepet játszott: ezért is találó, hogy Szakály Ágnes Allaga-művel indítja a magyar cimbalom születésének "ajánlott", annak történetét bizonyos mértékig felgöngyölítő koncertjét. A Vihar című etüd hallgatása közben szinte látjuk összecsapni a fellegeket magunk fölött, hogy végül együtt örüljünk a vihar elülésének. Allaga szelleme egyébként az egész hangverseny atmoszféráját meghatározza, hiszen újra és újra felbukkan: hol szerzőként (Magyar cimbalomkoncert), hol pedig a Bánk bán- és a Hunyadi László-részletek átiratának készítőjeként. Mint egy öreg, bölcs mesterember, irányítja észrevétlenül azokat a bizonyos verőket, amelyek egy, közel másfél évszázad távolából visszhangzó világot, világképet varázsolnak elénk.
A prágai születésű Popper Dávid Magyar rapszódiája egy külföldi szemével láttatja a magyar cimbalom érzelemhordozó erejét, eszközből valamiféle közvetítővé avatva a hangszert. A koncert csúcspontja mégis Liszt Ferencnek a kollektív magyar tudattalanba mélyen beleivódott II. Magyar rapszódiája, amelynek során Dominkó István zongoraművész erőteljes játékának és az egészen új hangszíneket produkáló cimbalom szólamának együttese serkentőleg hat a hallgatóságra. Nemtől és kortól függetlenül sokan lábukkal verik, fejük ingatásával követik a ritmust, ami azt bizonyítja, hogy a cimbalomestek szótárába is haladéktalanul be kell iktatni az érzékletes "benne van a bugi a lábában" kifejezést. Még ha a bugi ez esetben rapszódia is.
