 |
La leggierezza - ezt a Liszt-koncertetűdöt játszotta ráadás gyanánt harmadik koncertjének legvégén a valósággal fáradhatatlan Bogányi Gergely, s a program kakukktojása, úgy lehet, a zongoraművész egész szombati tevékenységét jól jellemezte. Megvesztegető, sőt megtévesztő könnyűség, könnyedség uralta ugyanis a délelőtt tíztől este tízig gyöngyöző zongorajátékot, amely Chopin portréja mellett értelemszerűen Bogányi vonásait, pódiumalkatát is érzékletesen kirajzolta számunkra. A gyönyörködtetés erős és szakadatlanul kitartó hajlandósága, előzékeny, befogadóbarát gesztusok sora, a bravúrt készségszinten szállító manuális adottságok meg néhány bocsánatos vagy épp egyenesen szerethető modorosság - ezeket a meghatározó mozzanatokat lajstromozhattuk a váltott ruhatárral, ám a váltig kotta nélkül Fazioli-zongorájához ülő művészt figyelvén, miközben Chopin vagy kéttucatnyi világbíró slágerszáma, továbbá szólózongorára komponált életművének fele kipergett simogató kezei alól.
A négy ballada érzékeny előadásával induló első koncert természetesen rögvest felidézte Chopinről való tudásunk alapelemeit is: a lírai beállítódást, a melankólia, a bánat, vagyis az oly sokat emlegetett chopini 'żal" eltörölhetetlen ismertetőjegyét, valamint az idővel mind letisztultabbá váló briliáns technikát ott érezhettük a hangversenyfolyam első perceitől kezdve.
Öt, gyors egymásutánban lezajló hangversenyről lévén szó, a hallgatói befogadás aktusát a szokottnál nagyobb mértékben befolyásolta a pillanatnyi diszpozíció, s ez alatt jelen esetben inkább a jegytulajdonosi pilledés, mint a művészi fáradtság értendő. Bogányi ugyanis szemmel láthatóan jól bírta a megpróbáltatást, a bravúrfutamok késő estig remekül sikerültek, a félreütések száma nem haladta meg a még könnyű szívvel elfogadható szintet, s három koncerthez még egy-egy ráadásszámot is kaptunk (a második végén éppenséggel a Perckeringő - Desz-dúr keringő, op. 64 No. 1 - viharos gyorsaságú ismétlését). Ám az egész napot végigülő recenzens figyelme bizonnyal gyöngébb, mint a méltán ünnepelt zongorista koncentrációja, s így most csupán a tévedés esélyének hangsúlyos előrebocsájtásával vállalkozhat a kiemelkedő, illetve a problematikusabbnak vélt szakaszok fölemlítésére. Ami mégis egészen bizonyosan állítható: az op. 9-es 3 noktürn, a 12 etűd teljes sorozata, a 6/8-ban ringató Fisz-dúr barcarola vagy az op. 17-es Négy mazurka (köztük a népszerű a-moll) különösen élményszerű formálással hangzottak fel.
Délutánba, majd estébe fordulván az idő, a művészi kimerülés felsejlő árnyéka nem a váltig virtuóz technikára vetült rá valamelyest, hanem az építkezést, valamint hosszabb lélegzetet kívánó művekre, elsősorban a szonátákra, illetve az ugyancsak szonátaformában komponált f-moll fantáziára. Bár meglehet, nem is annyira a fáradtság, mint inkább Bogányi markánsan 'nem analitikus" jellegű zongorajátéka mutatta sérülékenyebbnek e műveket. A még bőven kiforratlan, korai c-moll szonáta persze eredendően problematikus darab, ám a Georges Sand Nohant-i kastélyában keletkezett, 1839-es b-moll szonáta már igazi nagy mű, amely azonban ezúttal mintha csupán a harmadik tételtől, a híres gyászinduló témájától fordította volna felénk valódi, ámulatba ejtő arcát. A lenyűgöző lendület meg a túlrajzoltságában is hiteles érzékenység mindazonáltal még e művek eljátszásakor is jól átsegítették Bogányit a maszatosabb, kontúrtalanabb passzázsokon.
A szombati utolsó koncertet álló ováció, tomboló ünneplés szegte be, s ehhez a legkukacosabb hangverseny-roué is bátran csatlakozhatott: a Chopin-bicentenárium ékköve volt ez a szombat, s a rádióközvetítés tanúsága szerint az lett a vasárnapi második nap is. Nagy szavak, de hát ugyan mikor lenne lelkes a recenzens, ha még ekkora teljesítmény sem mozdítaná ki fegyelmezett egykedvűségéből!
2010. november 27., 28. - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Chopin összes zongoraműve - Bogányi Gergely
