Hogyan lesz a fából zene?

A Soproni Régi Zenei Napok talán legfontosabb pillérei majd negyed évszázada e kurzusok. Nem mester, csak így simán, mezei, azaz még nem végzett hallgatók, sőt, lelkes amatőrök is jelentkeznek évente, szerte a világból. Vannak sok-sok éve visszatérők, és olyanok is, akik azóta profi muzsikusok, koncertező művészek lettek. A külföldiek azért járnak ide szívesen, mert az egyhetes képzés díja töredéke a külföldiekének, a magyarok meg azért, mert itthon a régizeneképzés a periférián tengődik. Hogy mást ne mondjak, a Zeneakadémián annyira periférián, hogy nincs is. Így tehát, aki igazi profiktól akar barokk hangszeren való autentikus játékot, vagy a hagyományos modern, vibrátós operaénekléssel szembeni tiszta, egyenes barokk éneklést tanulni, idejön. Japánok, portugálok, dánok, magyarok.

A néhány éve átadott Liszt Ferenc Központ a kultúra ötemeletes, pompás birodalma, ahol a kurzusokat megtalálni sem egyszerű. Megy az ember az iránymutatás szerint, de senkit nem talál, aztán próbálkozik hang szerint, itt skáláznak, ott csembalóznak, van, aki csak gyakorol, más hangol, vannak nagytermek, kisebbek, dohányzók és fülek (értsd kis bugyrok a nagytermek mellett), mindenhol zene szól. Malcom Bilson, a nagyszerű amerikai zongora-és fortepiano művész elvándoroltatta csapatát egy olyan terembe, ahol kivételes, régi hangszer kópiája áll, mert a 12 éves cseh kisfiút azon akarja meghallgatni. Beosonok, bár az osonás elég feltűnő, széket is vinnem kell, tele a terem hallgatókkal, érdeklődőkkel és tolmácsokkal. Bilson áll és magyarul (!), angolul felváltva beszél, a kisfiú a hangszernél, balján anyja, jobbján a hangszerépítő Petr efl, ő csehre fordít a gyereknek, közben nagyokat csap a levegőbe, aláfesti Bilson szavait, lelkes zenész maga is. Hosszú hajú amerikai némi akcentussal magyarra tolmácsol, ezer éve látom itt minden júniusban. Bilson Beethoven-kottával rohan körbe, böködi a futamokat, így díszített ő, így meg Händel, vajon melyik hangon indítsuk a trillát, a kisfiút nem zavarja a látszólagos káosz, elképesztő nyugalommal, bravúrosan játszik. Csapat felkerekedik, vonulunk a dohányzóba, helyes, vörös dán lány van soron, Charlotte. Angolja isteni, játéka túl erőteljes, hangos, kemény, határozott, ám tehetséges. Háromnegyed órával később már nemcsak az, de érzékeny, finom, árnyalt és játékos is. Bilson mutogat: amikor a hangszerépítő elővesz egy darab fát, hogy a hangszer oldalát faragni kezdje, fejében már ott az egész hangszer, nemcsak egy darabja. Ezt kell tennie a muzsikusnak is. Elképzelése kell, hogy legyen a műről, annak minden üteméről, hangjáról. A zene nem csupán kotta vagy a hangjegyek lejátszása. Szív kell hozzá és elképzelés. És Bilson ugrál, gesztikulál, néha leül, mutat egy ütemet, egy futamot, lány nem megsemmisül, fellelkesül, ha nem érti, Bilson énekel és énekeltet, és átmegy a hang a torokból az ujjakba. Lejátszásból előadás lesz. Ez a varázslat.

Ezért a varázslatért imádok kurzusra járni. A koncerten - jó esetben - hallunk egy nagyszerű interpretációt, de nem gondolkodunk el rajta, hogy lett a kottából zene. Ilyenkor, a kurzusokon ámulok, mennyi gondolkodás és érzelem kell a zenéléshez. Anélkül nem ér egy fabatkát sem.