Muszáj messziről indítani, a kezdetektől, egészen onnan, hogy mi az operaközvetítés. Természetesen némi szkepszissel ujjainkban azt is írhatnánk, maga a spanyolviasz: a színházi felvétel régebb óta létezik, mint e sorok szerzője, ezért több szót erre vesztegetni nem is érdemes. Azt azonban még a legelszántabb operarajongók (és/vagy kritikusok) közül is csak kevesen mondhatják el magukról, hogy élesben, gyakorlatilag a Met első soraiból nézték végig New York legfrissebb produkcióit, a világ feltételezhetően legnagyszerűbb vagy épp leghíresebb művészeivel. Nem is olyan rég, 2008-ban (csodával határos módon, csupán néhány év lemaradással) mindez nálunk is elérhetővé vált.
Igaz, mindvégig emlékeztetve vagyunk arra, hogy amit látunk és hallunk, az bizony a mégoly tökéletes hang- és képtechnikai megvalósítás ellenére sincs még csak köszönőviszonyban sem a valósággal. A késéssel, szünettel együtt mintegy hat órára rúgó előadás alatt bár csak egyetlen alkalommal akad meg a közvetítés, néhány apró momentum még így is tökéletesen szétrobbantja az illúziót. Míg néhány székkel odébb a 'Met" közönségét pásztázó kép láttán újra és újra megjegyzi valaki, hogy odaát milyen slamposan járnak operába (és valóban, nálunk, a mozivá avatott előadóteremben majd' mindenki öltönyben), addig a szünetben nyughatatlan viták zajlanak arról, vajon megéri-e egy közepesen rossz helyre szóló budapesti operajegy áráért gyakorlatilag egy moziba beülni. Őket vigasztalja a tény, hogy még így is a New York-i árak töredékének töredékét fizették ki.
A Robert Lepage rendezte Rajna kincse, majd az ezt követő Walkür magában hordozza annak lehetőségét, hogy az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb Ring-rendezése legyen. Ahogy a teljes Ring 1876-as bemutatója is külön erre a célra építtetett színházat követelt magának, úgy a Metropolitan is jelentős változásokon ment keresztül: a premier előtt néhány hónappal nyilvánosságra került hírek szerint a gigantikus, megközelítőleg negyvenöt tonnát nyomó díszlet miatt jóformán a teljes színpadot újra kellett építeni. Ám mielőtt még szemfényvesztést és giccsparádét kiáltanánk, gyorsan jegyezzük meg: a Carl Fillion tervezte tér monumentalitása ellenére is puritán marad. Az egyetlen domináns elem a háttérben meghúzódó panelsor. A két tucat, külön-külön és egyszerre egyaránt mozgatható pillérből összeálló fal egyetlen szempillantás alatt képes Hunding otthonává, kies sziklaszirtté, vagy épp vágtató csődőrré változni. A felvonultatott technikai apparátus azonban - néhány kivételtől eltekintve - mindvégig elegánsan a háttérben marad, kíséri és értelmezi a szereplők közti viszonyokat, emóciókat, ugyanakkor nem veszi át a színészek feladatát.
Lepage rendezésében szokatlanul nagy hangsúlyt ad a Walkürben felvázolt érzelmi viszonyoknak: mellőzve a hatalom vagy sorsszerűség kérdéseit, mintha egy családi tragédiát bontakoztatna ki előttünk. A korábban Fafnert is alakító Hans-Peter König Hundingja még a jelmezére akasztott koponya ellenére sem tud vad és kegyetlen despota férjjé válni, alkatában, gesztusaiban mindvégig egy joviális apafigura bújik meg, s ezt a képzetet tovább erősíti Eva-Maria Westbroek végtelenül szemérmes és törékeny Sieglindéje. A szoprán első szereplése a Metropolitan színpadán meglehetősen bravúrosra sikeredett, párja, Jonas Kaufmann pedig a wagneri hagyományok par excellence Siegmundja: Heroikus, fiatal, erős. Nem csak játéka: a hangja is. Az előadás legfényesebb pontját, ha lehet egyáltalán ilyen sorrendet állítani, Wotan és Fricka, azaz Bryn Terfel és Stephanie Blythe kettőse jelenti: a két énekes zeneileg és színészileg egyaránt teljes profizmusról tesz tanúbizonyságot. A trónján mindvégig ülve maradó Blythe szinte mozdulatlanul, méltóságteljesen, kizárólag (egyébként tökéletes) hangja erejével győzedelmeskedik megtört ura felett. Bryn Terfel Wotanja előbb apa, aztán férj és csak legutolsó sorban isten. A néhány év alatt Sieglindéből címszereplővé avanzsált Deborah Voigt alakításában kár lenne hibát keresni. Kezdeti fiatalos, apja körül nyüzsgő Brünhildéje fokozatosan és változik át a sorsát elfogadó száműzötté, hangjának mélységei és magasságai a második felvonástól kezdve uralják a színpadot, ami legfeljebb az elkövetkező két részben jelenthet majd problémát. A 'Met"-beli pályafutásának negyvenedik évfordulóját ünneplő karmesterről, James Levine-ról és az általa dirigált zenekarról, csak szuperlatívuszokban lehet szólni.
Robert Lepage nem hatol a Ring mélyére, nem adja Wagner forradalmian új értelmezését, nem változtatja meg mindazt, amit eddig a tetralógiáról tudni véltünk. Ha egészen őszinték vagyunk, akár azt is gondolhatjuk, hogy egy ilyen kaliberű stáb egy csupasz színpadon is hasonló sikert aratna. Amit ebből tanulni lehet és kell, az az, hogy egyeztethető össze showbusiness és esztétikum, siker és minőség, invenció és grandiózusság.
2011. május 14. 18:00 - Müpa Fesztivál Színház, Előadóterem
Richard Wagner: A walkür - a Metropolitan Opera előadása
Brünnhilde: Deborah Voigt
Sieglinde: Eva-Maria Westbroek
Fricka: Stephanie Blythe
Siegmund: Jonas Kaufmann
Wotan: Bryn Terfel
Hunding: Hans-Peter König
Közreműködik: A Metropolitan Opera Zenekara
Rendező: Robert Lepage
Vezényel: James Levine
Librettó: Richard Wagner
