- A PRE-ACTIO a Haláltrilógia záró darabja. Amikor nekifogott a 62 nap című előadásnak, már megvolt az Angyaltár és a PRE-ACTIO ötlete is?
- Egyáltalán nem. A 62 nap munkafolyamata végén merült fel bennem az Angyaltár ötlete. Tulajdonképpen az első munka kényszerített bele a második témájába úgy, hogy kinyitott egy újabb ajtót, de több hónap telt el, amíg a téma artikulálódott. A PRE-ACTIO-ban körüljárt önélet-elvevési technológiát az előzőek egyenes folytatásának érzem.
- Konkrét szövegeket használt, vagy mivel az öngyilkos merénylet témája mindennapjaink részévé vált, inkább általános érzeteket jelenít meg?
- Gyűjtésünk autentikus, ugyanis a gondolati hitelességre akartunk törekedni. Az öngyilkos merénylők üzeneteket hagynak maguk után, amelyekben elmondják, hogyan kell értelmezni halálukat. Ennek igen nagy a médialecsapódása, különösen az interneten. Ez a szövegdramaturgiailag jelentősen redukált bázis alkotja az előadás körülbelül hetven-nyolcvan százalékát. A maradék én vagyok: azok a személyes gondolatok, amelyek az életem más területeiről kerültek bele, amelyeket olvastam, láttam, hallottam vagy épp álmodtam.
- Lenz Tünde, Gergye Krisztián, Imre Zoltán, Parabryo, Szirtes Attila, Szűcs Edit, Trill Zsolt neve áll alkotóként a színlapon. Ők csupán kivitelezték az ön ötleteit, vagy az előadás létrehozása közös folyamat volt?
- Ha nem akarom, akkor is nyomatékosabb a szerepem, de a társaim ugyanúgy az idea létrehozói, mint én, nem pedig beprogramozott elemek. Finom ötleteik közül számos beolvadt az előadásba, és annak nélkülözhetetlen alkotó elemévé vált. A természetes találkozásokban hiszek. Akikkel dolgozom alkotóként, azok barátaim, ismerőseim vagy olyan "látott emberek", akik olyan tartalmat vagy formanyelvet hoznak létre, amelyre nézőként vágyom, mert megindítanak bennem valamit. Ezáltal egy zárt szűrőrendszeren jutnak át, a munka során pedig olyanná válnak, mintha a bőrömön tetoválás lennének.
- A szegedi Thealteren először vesz részt. Jelent ez valamiféle plusz izgalmat?
- Mivel technikai szempontból míves, bonyolult előadásokat hozok létre, így mindig van bennem félelem, ha az előadás elhagyja saját közegét, a helyszínt, ahová terveztem. Nem mindig látható előre, hogy szükség lesz-e kompromisszumokra, és ha igen, akkor milyen mértékben, mert a nézőnek ugyanazt kell kapnia. Ugyanakkor nagy bennem a lelkesedés is, mivel más közegbe, más típusú közönség elé kerül a produkció.
- Aki beül egy Természetes Vészek Kollektíva-előadásra, körülbelül tudja, mire számíthat.
- Igaz, hogy az előadásaim egy rétegnek szólnak, de külföldön, előismeret nélkül, prekoncepcióktól mentesen is működnek. Ha a nézőben kellő nyitottságot tapasztalunk, és az előadás témája akár maga ellen, akár maga mellett mozdít meg embereket, elértük a célt. Az a baj, ha koncepcióval ülnek be a nézőtérre, mert akkor nem történik a nézőben semmi.
- Baj, ha ismerik az Ön munkáit, és elvárásaik vagy összehasonlítási alapjuk van?
- Nem erre gondolok. Az úgynevezett színházi nézőség egy tanult viselkedési forma. A bársonyszékbe beülve hagyja magát vezetni, és varázslatra vágyva maximum kartávolságra engedi be az előadást. Én ennél tágabb és kreatívabb, sokoldalúbb színházfogalomban gondolkodom, és abban, hogy a néző az előadáson keresztül önmagához jusson közelebb, a saját igazságrendszerét találja meg.
