Ha minden igaz, amit az asszonyról elmondtak és leírtak, akkor bűncselekménye valóban kiemelkedő helyet foglal el nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kriminalisztikában is.
A január 1-től a magyar mozikban is látható, Bathory című szlovák film kapcsán négyrészes sorozatban eredünk a kérdés nyomába: vajon tényleg egy fiatal leányok vérében fürdőző, kegyetlen asszonysággal van dolgunk, vagy csupán egy felvilágosult, reneszánsz nő lett koncepciós per áldozata.
Vádlók és vádak
Az első vádló kilétét már valószínűleg sohasem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, személyét is csupán gyaníthatjuk. Az időpontot illetően az első támpont az a Pozsonyban 1610 szeptemberében folytatott vizsgálat, amelyet a személynök, vagyis a nádori bíróság vezetője vezetett, és amelynek kapcsán több mint harminc tanút hallgattak ki. Ezt követték az 1611 januárjában folytatott tanúkihallgatások: ezek során Báthory Erzsébet négy, kínvallatás alá vetett belső szolgáján kívül meghallgattak tizenhárom csejtei lakost is.
1611 júliusában Pozsonyban újabb tanúkihallgatások történtek, amikor több mint kétszáz meghallgatásra került sor. A vizsgálatok során egyesek kényszer hatása alatt tettek vallomást, így mindenekelőtt a vád "koronatanúi": Újvári János, Jó Ilona, Szentesi Dorottya, Beniczki Katalin (mindőjüket szörnyű kínvallatás alá vetették); mások, például "kopasz" Kocsis Istvánné, felhívásra vagy önkéntes jelentkezés nyomán vallottak.
Ördögi praktikák
A meglehetősen kusza, nemegyszer ellentmondó tanúvallomásokból még az asszony ellen emelt vádakat is nehéz pontosan kihámozni. Az első önkéntes vádló Ponikenus János csejtei lelkész volt - az özvegy ádáz ellensége. Ezt az érzelmét tükrözi többek között az a levélrészlet is, amelyben úrnője letartóztatása fölött ujjong. A csejtei pap többféle bűnnel is vádolta úrnőjét, így például boszorkánysággal és ördöngösséggel is. Ez utóbbiakat az özvegy azáltal követte volna el, hogy kérte a Sátántól a király, a nádor és a fiát oktató Megyeri "szívének szétharapdálását", nehogy Báthory Erzsébetnek valami "bántalma" legyen.
Azzal is vádolta az asszonyt, hogy elfogatása után macska képében kísértette őt. Az élénk fantáziával megáldott lelkész állította azt is, hogy Báthory Erzsébet "kannibál lakomákat" rendezett. Ezt állítólag az életben maradt leányoktól hallotta, akik elmondták neki, hogy némelyik megkínzott "tűzön sütött saját teste húsát" volt kénytelen enni. "Más leányoknak húsa, gomba módra összeaprítva és összevagdalva és főzve, fiatal legényeknek, anélkül, hogy tudták volna, mit esznek, volt étekül feladva." Ponikenus szerint a nagyasszony már több mint tíz esztendeje gyilkolja a leányokat, akiknek holttestét titokban a csejtei templomban temettette el. Mindezt a csejtei polgárok jól tudják, hiszen Magyari István - Nádasdy udvari papja - a szószékről nyilvánosan az úrnő szemére vetette a gyilkosságokat.
Az özvegy legutolsó "bűncselekményéről" ezt írta a csejtei lelkész: "Karácsony estéjén a miavai majorosné többféle füvekben fürösztötte a nagyságos asszonyt, s ekkor, a mint hallom, ezen fürdővízzel akartak kenyeret sütni, hogy abból ellenségei egyenek, de ebben el lettek árulva. így a Sátán saját kelepcéjébe került!"
Azt máig nem tudni, hogy Ponikenus János e levélben leírt vádjai mikor jutottak először a nádor tudomására. Csupán azt konstatálhatjuk, hogy a négy kínvallatás alá vont belső szolga "vallomásai" sok azonos elemet tartalmaznak a lelkész vádjaival. A tortúra alá vetetteknek az alábbi kérdésekre kellett felelniük:
"Mennyi ideje, hogy az Asszony [Nádasdyné] mellett lakott, és mint jutott udvarába?"
"Az ultátul fogva mennyi Leányt és Asszony embert öletett meg?"
"Kik voltak azok, a kiket meg öletett és honnan valók?"
"Kik voltának azok, az kik azféle asszony embereket és leányokat az Udvarban szerzettek és csalogattanak ?"
"Minemű kénzással és móddal ölette [Nádasdyné] szegényeket?"
"Kik voltak az eszközi az megölésben és kénzásban?"
"Az holt testeket hová temették, vagy hová tették és kik voltak azok, kik elrekkentették afféle holttesteket, hová temették, mint rekkentették el?"
51
"Ő maga az asszony [Nádasdyné] kénzotta-e és ölte-e őket és mit mívelt akkor, mikor kénzotta és ölette szegényeket?"
"Mind Csejthén, Sárvárott, Keresztúrott, Beckóban és egybütt is melly helyeken ölette és kénoztatta szegényeket?"
"Az emberek közül kik voltak, az kik tudták, vagy látták volna efféle cselekedeteit az asszonynak?"
"Mennyi időtől fogvást tudgyák, vagy értették az asszonynak iszonyú cselekedeteit hogy kezdte volna?"
Kicsikart vallomások
A vád "koronatanúit" az alábbi sorrendben bírták vallomásra: Újvári János (Johannes, más néven Ficzkó); Jó Ilona (Heléna), Nagy István özvegye; Szentesi Dorottya, Szőcs Benedek özvegye; Beniczki Katalin Boda Jánosné. A vallomások kínzások hatására születtek. Az ilyen tortúrák menetéről számos egykorú leírás maradt az utókorra. Ezekből megtudhatjuk, hogy a vádlottat a hóhér, a vallató és a jegyzőkönyvvezető jelenlétében mezítelenre levetkőztették. Hátratett kezeit összekötözték, s a hosszú kötelet egy mennyezeti csigán általvetették. Ilyen testhelyzetben magasra vonták, miáltal a vállízületek kifordultak.
A boszorkány a mozifilmben
Már ez is szörnyen fájdalmas lehetett, de a vallatók általában nem érték be ennyivel. A csigára vont személy lábaira nagy köveket kötöttek, s úgy húzták fel a magasba, ami a deréktájon okozott alig elviselhető kínokat. A lábakat a hírhedt spanyolcsizmába fogták, amelynek csavarjait szorítva egyre fokozni lehetett a megvallatott kínjait. Ha ez sem bizonyult elegendőnek, fáklyákkal égették, tüzes szerszámokkal szurkálták, megtüzesített fogókkal tépdesték a kihallgatott testét. Valahányszor a boldogtalan elájult a kínzás közben, vízzel leöntötték, és folytatták a tortúrát.
Enyhébb kínzásnak számított, amikor pálinkát öntöttek a vallatott fejére és meggyújtották, vagy ha szöges deszkára fektették, és a nemi szervét erősen megkorbácsolták. Némelykor több liter vizet erőltettek a gyomrába, víztől felpuffadt hasára deszkát tettek és azon táncoltak. A kortársak fantáziája meglehetősen "találékonynak" bizonyult, ha kínzásra került sor. Jóllehet, a régi korok emberei talán jobban tűrték a fizikai szenvedéseket a maiaknál, egy ilyen tortúrát jóformán senki sem tudott átvészelni akaratának teljes megtörése nélkül.
A kínzásokat ugyanis a legtöbb esetben mindaddig folytatták, amíg az alávetett személy azt nem vallotta, amit kívántak tőle. így "ismerték be" hat-nyolc éves gyermekek, hogy az ördöggel fajtalankodtak, vagy seprűnyélen röpködtek az éjszakában. Ilyen kínzások hatására születtek azok a "beismerő vallomások" is, amelyekkel a bicsei vár kínzókamrájában "kezelés" alá vett négy személy nem csupán a maga bűnösségét ismerte el, de a Nádasdyné elleni terhelő adatok zömét is szolgáltatta.
A megkínzottak a felsorolt kérdésekre még így sem adtak mindenben egybehangzó feleleteket. A megölt leányok számát például Újvári János harmincötnek, Szentesi Dorottya harmincnak, Beniczki Katalin ötvennek mondta, míg Jó Ilona nem tudott számot megjelölni. A kínzási módozatokról Újvári János azt vallotta, hogy a leányok kezeit hátrakötözték, és sokszor addig verték őket, amíg a testük meghasadozott. Egy leánynak, akit a nádor még életben talált Csejtén, Szentesi Dorottya metélte a kezét ollóval. Másoknak "talpokat, tenyereket mindaddig verték, hogy egy végben kétszázig elütöttenek rajta".
Jó Ilona azt beismerte, hogy ő volt a leányok fő kínzója, de a felelősséget igyekezett Báthory Erzsébetre hárítani, mondván, hogy az ő parancsára cselekedett mindent. Elmondása szerint a leányokat hosszú időn át hideg vízben állatták. Máskor megtüzesített kulcsot vagy pénzdarabot nyomtak a kezükbe. Volt olyan, akinek mézzel kenték be a mezítelen testét, és úgy állították bogarak közé. Aki a kínzások alatt eszméletét vesztette, annak olajos papírt dugtak a lábujjai közé, s azt meggyújtva térítették magához az elaléltat.
Szentesi Dorottya azt vallotta, hogy a leányokat széklábakkal és dorongokkal verték. Másoknak tűket szurkáltak az ujjaiba és az ajkába. E vallomások szerint az is előfordult, hogy a megölt leányok holttestét egy ágy alá rakták, "szöszt" dobtak rá, és sokáig így tartották; "olly büdös volt az egész kastély, hogy mind ki érzett".
Arra vonatkozóan, hogy Nádasdyné személyesen is részt vett-e a leányok kínzásában, a vallomások általában igenlőek voltak. Jó Ilona szerint: "Ő maga az Asszony verte, kénzotta a leányokat, úgy annyira, hogy ő magán merő vér volt néha az ing, hogy mást kellett reá venni; mosatta az véres kőfalat is. Az Dorkó asszony [Szentesi Dorottya] mikor verte, ő maga is ott állott az asszony." "Ő maga verte az Asszony a leányokat" - állította Szentesi Dorottya, s ezt erősítgette Beniczki Katalin is. Újvári János szerint az özvegy "orczáját, mindenét szaggatta a leányoknak és körme között gyakdosta" őket. Szentesi Dorottya vallomása szerint, amikor Báthory Erzsébet betegen feküdt, az ágyához kellett vinni az éppen soron levő áldozatot, és az úrnő "darabot harapott ki az orczájából és az vállából". Más alkalommal az özvegy "az égő gyertyát az mezételen leánynak az szemérmes testébe sütögette".
A vád tanúin kívül terhelő vallomásokat tettek Báthory Erzsébet ellen más meghallgatottak is, olyanok, akiket nem vetettek tortúra alá. Némely tanúvallomás az elhalt Nádasdy Ferencet is vádolta a kegyetlenkedésben való bűnrészességgel. Így például Jó Ilona azt vallotta, hogy amikor az úrnője, az megholt úr húgát mezítelenre vetkeztetve, és mézzel bekenve a bogarak prédájának dobta, Nádasdy az esetet saját szemével nézte végig. Sőt ő tanította a feleségét arra is, hogy az elalélt leányokat lábujjuk közé dugott és meggyújtott olajos papírral keltse eszméletre. (A vallomás annak ellenére született, hogy Nádasdy Ferencnek nem is volt húga)
Dr. Antall József és dr. Kapronczay Károly orvostörténészek azt állítják, hogy Báthory Erzsébet maga is tett beismerő vallomást a bűneiről, ám mind ezt, mind az asszony naplóját az asszony fia kikérte a nádori irattárból, s ezek az iratok az idők folyamán elkallódtak.
Furcsa per - különös ítélet
A Báthory Erzsébet személye körüli legendakör keletkezéséhez nem csekély mértékben járult hozzá az ellene folytatott eljárás szokatlan volta, nem utolsósorban pedig az az "ítéletlevél", amelyet ebben az ügyben kiadtak. A jogtörténet ugyan sok furcsa esetet följegyzett már az elmúlt korok joggyakorlatából, ám nem sok olyat ismer, amikor letartóztatásban lévő, sokrendbeli gyilkosságban elmarasztalt, élő főbűnöst saját ügyében ki sem hallgattak.
Különösen főrangú személyt, méghozzá - és ez nem mellékes szempont - a XVII. század eleji Magyarországon. Nem sokkal azután, hogy a bécsi békekötés külön pontban szavatolta: nemes személyek ellen indított büntetőeljárásnál elengedhetetlen jogi kritérium a vádlott szabályos megidézése és meghallgatása az ellene emelt vádakkal kapcsolatban. Érdekes módon ezt a kritériumot más alkalommal Thurzó nádor is elengedhetetlen előfeltételnek tartotta a magyarországi joggyakorlatban, sokkal enyhébb elmarasztalás esetében is.
Az 1609-es országgyűlésen például az ekkor még nem különösebben magas egyházi méltóságot betöltő Pázmány Péter megbüntetését követelő honatyáknak a következőket mondta: "Kihallgatás nélkül a tetten ért gonosztevőt sem lehet elítélni, a méltányosság követeli, hogy Pázmány kihallgattassék: harmadnapra az országgyűlés színe elé idézi, ha vétkesnek bizonyul, akkor, az után a megállapítandó büntetést nem fogja elkerülni."
Nádasdy Ferenc özvegye esetében azonban, aki pedig az ország egyik főrangú asszonya volt, egész másként jártak el. 1610 decemberének végén a nádor emberei a csejtei kastélyban rajtaütöttek az éppen vacsoraasztalnál ülő asszonyon, akit sem ekkor, sem később nem hallgattak ki a vele szemben felmerülő vádakkal kapcsolatban. Az asszony négy belső szolgálóját fogolyként Bicsére szállították, ott 1611. január 2-án kínvallatás alá fogták őket.
Az 1611. január 7-én kelt, latin nyelvű ítéletlevél ugyan nem szól róla, de más forrásból tudjuk, hogy a három elítélten a halálos ítéletet azonnal végrehajtották. Ezzel viszont eltűntek a vád koronatanúi, hiszen az egyetlen életben hagyott személy érvényesen nem tanúskodhatott. A fővádlottra, Nádasdynéra a bíróság nem hozott külön ítéletet, hanem hallgatólagosan jóváhagyta a nádor döntését az asszony életfogytig tartó fogságáról.
Az özvegy letartóztatásától haláláig a csejtei várnak egy ablaktalan kamrájában volt befalazva. A külvilággal csupán egy akkora nyíláson át érintkezhetett, amelyen eledelét és italát beadhatták neki. Egyetlen vénasszonyt rendeltek szolgálatára, a várnagyokat pedig megeskették, hogy a papokon kívül senkit nem bocsátanak be hozzá. Hogyan teltek napjai e sivár környezetben - erről rendkívül keveset tudunk: csupán annyit, hogy magát ártatlannak tekintve haláláig egyfolytában bíróság elé állítását és szabadon bocsátását követelte.
A sorozat következő részében a per kortársi visszhangját, és az utókor ítéletét mutatjuk majd be.
Felhasznált irodalom:
Nagy László: A rossz hírű Báthoryak. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1984.
Péter Katalin: A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet. Helikon Kiadó, Bp., 1984.
