Füst gomolyog a Teátrum színpadán, tipikus rockdíszlet, főleg huszonévesek foglalják el a teremben a széksorokat, de jazzkoncert lesz: Esbjörn Svensson zongorista, Dan Berglund bőgős és Magnus Öström dobos akusztikus hangszereken játszanak. Alig két éven belül másodszor is telt ház fogadja őket a Millenárisban: Holnap újra eljövünk! - mondja szerény zárókonferanszában mosolyogva Svensson úgy másfél órával később. Az e.s.t. zenekar a szó igazi értelmében, nincs kimondott zenekarvezető, bár a zongorista monogramja szerepel a nevükben, amit elértek, hárman együtt érték el. Rengeteg díjat, közönség- és szakmai elismerést kaptak az utolsó évtizedben.
Az e.s.t. talán füstgép és fényeffektek nélkül is eljutott volna idáig, mert eredetiségük, intenzitásuk, mélységük, odaadásuk, egymásra figyelésük úgyis lejön a színpadról. Egyébként a látvány meg inkább használ, mint árt. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy egyéni stílusukba bekerültek a rock és mai tánczenék elemei, és hogy ugyan akusztikusan játszanak, de a hangszerek "természetes" hangját különböző eszközökkel eltorzítják, és úgy hangosítják. Különösen Berglund ennek nagy mestere a vonóval, de Svensson is több számhoz preparálja zongoráját.
A nyitó darab a koncerten a Tuesday Wonderland, pont, mint a vadonatúj, most novemberben megjelent lemezen. Furcsa helyzet, most kezdenek turnézni egy koncertlemez anyagával, aminek ez az első száma, egyben a korábbi stúdiólemez címadó száma, amolyan sláger. Azt a hamburgi koncertet pont egy éve adták. De ahogy minden valamirevaló jazzmuzsikus újabb és újabb variációkkal oldja meg az ilyen helyzeteket, kerüli el a megszokást, Svensson is teljesen új intrót ad a számnak. A folytatás pedig egy régi, lassú számukba vezet át. A Wonderland nyílván Lewis Carroll Alice-ére utal. Úgy érzékelem, mintha egy-egy számnak a szóló improvizációs részben nem csak variációját, hanem fekete-fehér kontúrját, vagy még inkább tükörképét mutatnák. A popzene irányába is ilyenkor mennek a legmesszebb, a bőgő heavy metal gitárhangon szól, a zongora par excellence ütőhangszerré válik, Öström meg a pergőn kézzel és a gongjaival ugyancsak meglepő hangzásokat produkál. Különösen szeretik a monoton esztámokat hosszan ismételni, és azokra ellenpont-szerűen, kontrasztosan improvizálni, ami ugyancsak rockos hatást kelt. A torzítás, a konvencionális harmóniák sutba dobása ugyan kinyitja a befogadói spektrumot, például sci-fit láthatunk fantáziánk vetítővásznán, de a nagy utazás végén boldogan konstatáljuk, hogy odahagyjuk a gyárcsarnoki zörejeket, a téma visszatérése hazakísér a megszokott (zenei) környezetbe.
Érdekes, hogy az első két számból álló majdnem félórás blokkba a közönség a szólók végén nem tapsolt bele, ami minden ellenkező híreszteléssel szemben fontos, inspiráló visszajelzés a zenészeknek. Ennek máskor többféle oka elképzelhető, de az e.s.t.-nél a kollektív zenei felfogás adja meg a magyarázatot: egotripről szó sem lehet, minden a zenei folyamatnak van alárendelve. Az is lehet, hogy a zongoraszéken kígyószerűen hajladozó, expresszíven mozgó Svensson elképesztő koncentráltsága átragadt a közönségre is. Mindenesetre a Definition of a Dog című számuk legújabb verziójában dobszólóval indítanak, márpedig a dobszólót mindig megtapsolják, és ettől kezdve a többit is.
Másfél óra úgy elrepült, hogy a közönségnek eszébe sem jutott, hogy ráadás nélkül elengedheti őket. Ők meg rögtön két számot adtak egymásután, aztán persze még egy harmadikat. A Goldhearted Minerben azt is megmutatták, hogy milyen expresszívek és gyönyörködtetőek tudnak lenni szordínóval: mint amikor Picasso egy-egy teljesen figuratív tollrajzban ad vissza egy női aktot. A lehetetlen feladatot, hogy a lemezen kiadott koncertfelvételt koncerten bemutassa, magas szinten oldotta meg az e.s.t., pedig a nyolcból hét szám az új lemezról való. Mertek átlépni a saját árnyékukon. Jó néhány évtizedre való van a tarsolyukban új zenei ötletekből és kivitelezési elképzelésből.
