Egész kiskorától körbevette a művészet. Édesapja Rényi Tamás filmrendező. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, majd beiratkozott a Magyar Iparművészeti Főiskolára (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem). 1975-ben diplomát szerzett az intézmény alkalmazott grafika szakán; 2005-ben már tanárkánt tért ide vissza.
Filmplakátok, információs berendezések, kiállítási grafikák, kiadványok, csomagolások és arculattervezések fűződnek a nevéhez. Rendszeresen jelentek meg munkái a Graphis évkönyvben. 1992-ben megalapította a Montázs Rajzstúdiót, de a Csopaki Művésztelep életében is a kezdetektől jelen volt.
Nem csak képi- és színvilága, valamint formai kultúrája miatt sajátos művészete. 1999-es, Koszovó INRI című festménysorozata különleges érzékenységgel reflektál a képzőművészek által ilyen formában nemigen érintett délszláv háborúra.
Állított ki a Vigadó Galériában, az Olof Palme Házban, a Körmendi és a Budapest Galériában is. 21 gramm címmel bemutatott retrospektív tárlata 2018-ban debütált a szentendrei MűvészetMalomban – ezt később Párizs, Moszkva, Berlin, Bécs, Róma és Brüsszel közönsége is láthatta.
Rényi 1994-ben elnyerte a Magyar Arany Érdemkeresztet, 2019-ben pedig Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Idén augusztusban hunyt el, hat évvel élve túl szintén festő férjét, Baska Józsefet.
A művész halála után pár héttel, szeptember 25-én bemutatták a róla készült portréfilmet az Uránia Filmszínházban. Az Én könnyel festek ötletét Rényi fia, Baska Balázs álmodta meg, aki egyben a mozi rendezője is. A festőnő alakját a vetítés előtt egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel, amely során Balog Zoltán református püspök, Horváth Kornél ütőhangszeres művész, Tóth Bori divattervező és Keserü Katalin meséltek arról, milyen volt az ő „Katijuk”. Az este moderátora Juhász Anna volt.
A beszélgetés a filmnek címet adó vers felolvasásával indult, amelyet maga Rényi írt. „Amikor elindul a bőröd alól / eresztékeidből a könny / és rést talál, lesz majd vized a képhez / és végigfutva a bőrödön / a vásznon fest tovább / Én könnyel festek… / Amikor nem örülsz a napnak, / amikor alábujnál az életed alá, / amikor nem válaszolsz kérdéseikre, / amikor csak résnyire nyitod, / hogy a könny kiférjen. / Amikor”. Ars poeticaként utalva a szövegre, Juhász Anna először Keserü Katalint szólította meg. A művészettörténész felhívta a figyelmet a könnyekre, amelyek arra utalhatnak, mennyire magából, saját belső világából építkező művészről van szó. Egy művészről, aki nem igazán beszélt mély fájdalmáról, de képeinek jelentős részéből kiolvasható a szenvedés, ami a kilencvenes éveket sokak számára jellemezte.
Balog Zoltán erre, a fájdalom kérdésére kapcsolódott rá. Habár csak egyszer találkozott a festővel, akkor is mindössze egy-két órára, úgy érzi, sikerült valamit megértenie abból, amit Rényi Katalin mondani akart a világnak. Művészete szerinte az örök emberi küzdelem megnyilvánulása: a testé, a léleké és a szellemé. Úgy tetszik, mintha mások helyett, másokért vállalta volna a fájdalmat – még akkor is, ha ezt ebben a formában nem fogalmazta meg. Beleírta a verseibe, belefestette a képeibe a hús, a vér, a csont valóságát, amik mögül ugyanakkor érzékelhetően felsejlik, hogy ez nem lehet végállapot. Az a nagy kérdés, mi van ez után, mi van a szenvedés után.
Ezt követően Horváth Kornél mesélte el a maga Rényi-sztoriját. Baráti és alkotói kapcsolatuk egészen a festő halálig tartott, ezt bizonyítja, hogy ő a portréfilm zeneszerzője. Körülbelül húsz éve ismerkedtek meg a férj, Baska József kiállításán. Azt csak később, a Budapest Galéria tárlatán tapasztalta meg, hogy milyen a festő Rényi Katalin. Ő szintén kiemelte a fájdalmat, de ütőshangszeresként a legmarkánsabb benyomást a képek pulzáló energiája tette rá. Mivel a lüktetés a legkisebb létezőtől kezdve az univerzum teljességéig mindenhol jelen van – hát még az ő szakmájában –, Horváth a képeket nézve mindig otthon érzi magát.
Tóth Borit megszólaltatva a tanár Rényit is sikerült feleleveníteni. A divattervező első kézből tapasztalhatta meg, hogy a festő személyiségének szerves része volt a pedagógiai hajlam, örömmel tanított. És összeszedetten. „Kati valami elképesztő intelligens módon külön tudta választani az alkotói énjét a tanár énjétől. Ez az intenzív, expresszív, rettenetesen mélyről jövő alkotói vágy megállt az ajtóban, amikor velünk konzultált.” Szintén kiemelte azt a szabadságot, amit mesterüktől a diákok kaptak. Úgy adta át hatalmas tudását, hogy közben senkit nem akart a saját világába erőltetni, és így sikerült olyan útravalóval ellátni a fiatalokat, amik egy életen át velük maradnak. Bori példának a műfaji kötöttségek elengedését hozta fel. Tanára tudatosította benne, hogy teljesen mindegy, textil- vagy divattervezőnek készül-e az ember – ezek a részletek csak eszközök, amelyek kiszolgálják a felettes célt.
Keserü Katalin más szempontból közelítette meg a szabadság fogalmát, felemlegetve a Koszovó INRI című sorozatot. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nők a képzőművészet történetében mindig is marginális helyet foglaltak el, még az avantgárd mozgalmak sem fogadták be őket. Tehát a női festőnek semmilyen köteléke nincs alkotás közben, azt csinál, amit akar. Rényi a kilencvenes évek háborúiról akart beszélni, egy olyan tragédiáról, amelyről kevés képzőművész ejtett szót. Egy nő kellett ahhoz, hogy ezt a borzalmas történetet, mely máig a bőrünk alatt lüktet, el lehessen mondani képekben.
A fájdalom többszöri említése után Balog Zoltán az alkotó Rényi Katalin másik oldalát is felvillantotta. Ehhez a film azon jelenetét hívta segítségül, amelyben unokájával együtt fest. Ha művészete csak a szenvedésről szólna, ez nem történhetett volna meg. Épp ezért a püspök szerint nemcsak bátor és erős, de bölcs is volt Rényi: tudta, minek hol van a helye az életben.
Horváth Kornél újabb pozitív tartalmat emelt ki, mégpedig a festőnő alkotásba vetett hitét. Továbbá újfent szóba hozta a szabadságot mint kapcsolódási pontot közte és Rényi között – számára ez leginkább az improvizáció gyakorlatában nyilvánul meg.
A beszélgetés végén Juhász Anna a rendezőt is színpadra szólította. Baska Balázs elmesélte a mozi keletkezésének humoros történetet, amely kissé kontrasztban áll a címmel. Amikor Rényi Munkácsy-díjat kapott, fiát elkezdte bosszantani, hogy apjáról már készült film, anyjáról viszont még nem. Úgy döntött, orvosolja a problémát. Kati nemcsak szereplőként, de alkotóként is aktívan részt vett a munkálatokban; több ízben a vágószobába is beült fia mellé. Ennek köszönhetően biztosan állíthatta Balázs, hogy ez a film olyan lett, amilyenek édesanyja szerette volna.
A képen Rényi Katalin.
