Miután letöröltük a féktelen röhögés könnyeit e mára már klasszikus, műfajteremtő "habszódia" újraolvastán, elmélázhatunk bizonyos dolgokon. Itt van mindjárt egy dátum a könyv utolsó oldalán: "1989. december". A magyar történelem szimbolikus pillanata óta eltelt tizenhét, a mű első kiadása óta eltelt kerek tíz év distanciáját magunk mögött tudva elmélázhatunk például azon, vajon elmúlt-e már a fejünk fölül az értékvesztésnek az a szédítő-émelyítő kavalkádja, amely a rendszerváltás bekövetkeztével elszabadult a gyors és olcsó meggazdagodások reményében? Vajon elmúlt-e már az a világ-, illetve kultúrállapot, amit A test angyala kommentálni, illetve a maga kegyetlenül komikus, nyelvi módján illusztrálni kívánt? Kialakult-e már az a szilárdan polgári, demokratikus kultúra, amely elbírja és képes ellensúlyozni a világban mindenütt jelenlévő, ám nem mindenütt felülkerekedő rózsaszín románcos kultúrhordalékot? A röhögés csillogó könnyei mögött nem arra kell-e gondolnunk, néhány bánatkönnyet is ejtve, hogy itt bizony egy csúnyán elkaszinózott történelmi lehetőséggel van dolgunk, és Margittay Edina helyett mi magunk vagyunk a főhősei. "Margittay Edina még soha nem volt egymáséi," így a Parti Nagy-mű első, halhatatlan mondata, s ez sajna velünk és azzal a bizonyos történelmi lehetőséggel sincs másképp.
E látszólag habkönnyű, ellenállhatatlanul komikus nyelvjátékot olvasva egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy valaki a honi irodalmi posztmodern egyik tartópillérének megalapozása közben kíméletlenül orrunk alá dörgöli az igazságot - a mai napig csúfosan érvényes igazságot erről az értékvesztett, szolidaritás nélküli, hamis való világról. S teszi ezt anélkül, hogy akár egy mondatnyit is moralizálna. Így A test angyalának újrakiadása nem csak jelentős irodalomtörténeti, hanem egyúttal meghökkentően aktuális történeti, történelmi esemény. Ezt egy szimpla habszódiától azért nem vártuk volna.
Aztán itt van még a fiktív szerző, a női báránybőrbe bújt férfi farkasíró érdekes kérdése is. Vagyis elmélázhatunk azon is, hogy az eltelt idő alatt vajon változott-e a magyar irodalom műfaj-, illetve genderhierarchiája, s ha igen, mennyit? Vajon ma is azzal a gyorsasággal bukna-e le egy nőnek álcázott férfiszerző, mint annak idején Parti Nagy és Esterházy (Csokonai Liliként)? S ha inkább arra szavazunk, hogy talán nem, akkor ez vajon annak köszönhető-e, hogy a nőirodalom időközben annyira megizmosodott, hogy az olvasó bízvást elfogadna efféle műveket feltételezett női szerzőktől is? Félő, hogy e téren sem történt még akkora változás, mint azt a mű eredeti megjelenési ideje óta eltelt idő indokolná. A hiátus, a hiány, amelyet annak idején e szerzők jó érzékkel kitapintottak és szerepjátékukra felhasználtak, ha valamivel kisebb is lett, még mindig ott van. Ebből a szempontból a műfaj problematikája sem éppen érdektelen, amelyet A test angyala a maga érzékeny, furfangos, triplaszaltósan közvetett módján felvet. Hogy tudniillik valóban léteznek-e kimondottan "női" műfajok, s ha igen, akkor hol helyezkednek el a műfajhierarchiában, és az adott irodalmi kánonon belül. Miért van az, hogy a mai napig a "regény" áll látszólag megfellebbezhetetlenül a műfajhierarchia csúcsán (nota bene: a lányregény is regény), aminek eredeti oka talán a rendszerváltás után az alternatív narratívák iránti éhség lehetett, mely éhséget úgy tűnik, a mai napig nem sikerült lecsillapítani a temérdek elmeséletlen történet miatt.
És végül persze, itt van Parti Nagy adu ásza, a nyelv kérdése. Vajon A test angyalában olyan plasztikusan megmunkált nyelvi és gondolkodásbeli klisék, sztereotípiák, üres hazugságok, szánalmas álmok, csetlő-botló, mélység nélküli nyelvfelszínek mostanra elmélyültek-e, illetve végérvényesen elhasználódtak-e, kidobásra kerültek-e a lomtalanításkor? A test angyala arról tanúskodik, hogy a lomtalanítás, úgy tűnik, elmaradt. Ezért az olvasó vagy újraolvasó tegye csak ugyanazt, mint a mű férfi főhőse, Balajthy Dénes teszi a regény végén, aki "olthatatlan mozdulattal magához rántotta a Test Angyalát." Nem fogja megbánni.
PARTI NAGY MÉG:
