"Én senki vagyok / de mindenki vagyok" - énekelte Alanis Morissette a nemzetközi könnyűzenei vendégsztárokkal súlyosbított 1999-es The Prayer Cycle - A Choral Symphony In 9 Movements című komolyzenei album nyitódalában. "Én senki vagyok / de mindenki vagyok" - így, magyarul. Oké, fonetikusan betanult, alig dekódolható magyarsággal, de mégiscsak magyarul. Alanis mamája ugyanis '56-os menekültként, kisgyermekkorában Magyarországról került Kanadába, ahol aztán a hetvenes évek hajnalán egy francia-kanadai tanárkollégájával alapított családot, két fiú- és egy leánygyermeket szülve. Alanis Nadine Morissette 1974. június 1-jén jött világra. Ottawában született és - németországi óvodás éveit leszámítva - ott is nőtt fel. Zongorát és dzsesszbalettet tanult, egy tévésorozatnak köszönhetően gyereksztár lett, majd televíziós keresetéből saját kiadásában jelentette meg 11 éves korában első kislemezét, amelyen már olyanokat énekelt, hogy őt a sors vezérli a nagy dolgok felé és meg akarja találni a megfelelő férfit. 14 eszetendős korában egy éveken át tartó liliomtipró kapcsolatba sodródott, aminek traumája - az Alanis név alatt csak Kanadában megjelent két tinédzserkori dance-pop albumát nem számítva - minden lemezén felbukkant, a gigászi sikertarató Jagged Little Pill albumtól kezdve a Supposed Former Infatuation Junkie-n és az Under Rug Swepten át (lásd a Hands Clean fülbemászó slágerbe csomagolt vádiratát) egészen a legfrissebb So-Called Chaosig. A szókimondó, önvallomásos, maratoni sorhosszúságú és nem is feltétlenül rímelő dalszövegei, programozott alapokat rockhangszerléssel vegyítő slágerei és azonnal felismerhető énekhangja révén méltán elhíresült Alanis Morissette azonnal a rocktörténet legnagyobb hatású nőszemélyei közé lépett, s zenei karrierje mellett filmekben, sorozatokban és színdarabokban tűnt fel, maga rendezte koncertfilmjeit és több klipjét, újságcikkeket és esszéket publikált, seregnyi nemes ügy aktivistájaként tevékenykedett, katolikus neveltetés és indiai utazások edzette spiritualizmusa egyaránt eljuttatta II. János Pál és a Dalai Láma színe elé. Amúgy meg egy szimpatikus és intelligens fiatal lány, aki örül, hogy hozzájárulhat a magyar származású világhírességek amúgy sem rövid listájához, és örül, hogy magyar akcentust hall a telefonban, mert az a nagymamáját juttatja az eszébe.
- Jártál valaha Magyarországon?
- Igen, de még nagyon fiatal koromban. De szeretnék újra odalátogatni és adni egy koncertet a mostani turné során valamikor. Már régóta szeretnék Magyarországon is fellépni. És akkor vinném a családomat is, hogy taníthassanak még egy kicsit magyarul.
- Mennyire beszélsz magyarul?
- Nem sokat. Olyanokat tudok mondani, hogy "szeretlek" meg hogy "szép". Csak néhány szót. A nagymamám szeretné, ha még tanulnék egy kicsit magyarul.
- Káromkodni tudsz magyarul?
- Csak annyit, hogy "istenem!"
- Hát az nem káromkodás. Az csak annyit jelent, hogy "My God!"
- (kiabál) "Istenem!"
- My God!
- (nevet)
- Az egész családod Kanadában él?
- Igen, Ottawában vannak mind.
- Hallottam, hogy van egy ikertestvéred, egy fiú. Belőle is művész lett?
- Wade jógatanárként dolgozik. De kirtan lemezeket, buddhista vallásos énekeket tartalmazó lemezeket is csinál, amiken énekel és gitározik. Szóval ő is a lemeziparban van, de egy teljesen más régiójában. (nevet)- Gyerekszínészként indult a karriered és tizenegy évesen már meg is jelent az első kislemzed, a Fate Stay With Me. Mikor jöttél rá, hogy az egész életedet a show-biznisz világában fogod tölteni?
- Mikor kábé három éves voltam (nevet). Emlékszem, láttam a Grease-t Avignonban, Franciaországban, és azt gondoltam, "hú, ezek az emberek énekelnek, táncolnak, szerepet játszanak, milyen lenyűgöző!" Akkor kezdtem énekelni, és a szüleim látták a szememben, hogy mennyire élvezem, és hogy nem is vagyok olyan rossz abban, amit csinálok.- Gimnazista korodban megjelent két sikeres albumod Kanadában, az 1991-es Alanis és a '92-es Now Is The Time. Az énekhangod már azokon is bámulatos, de a zene egykaptafa dance-pop. Szégyelled őket így utólag, vagy olyan lépcsőfoknak tartod őket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy felkapaszkodj oda, ahová aztán a felnőtt lemezeiddel jutottál?
- Nem szégyellem őket, csak annak látom őket, amik. Valahogy úgy, ahogy más egy régi, kiskori képet lát önmagáról. Azoknak a lemezeknek különleges helyük van a szívemben, mert egyfelől nagyon nehéz idők voltak azok, de másfelől izgalmasak is. Olyan az a két lemez, mint egy-egy gyorsfénykép az életem egy periódusáról, szóval semmit sem változtatnék rajta.
- És a zenei ízlésed mikor változott meg?
- Azt hiszem, kivirágzott, ahogy idősödtem. Mindig nagyon érdekelt mindenféle stílusú zene, de emlékszem, hogy mikor tizenévesként különböző emberekkel dolgoztam együtt, mindenkinek fontos volt egy-egy adott stílushoz ragaszkodni, a határain belül maradni, akár programozott alapokról volt szó, akár gitárzenéről. Az én kedvenc elképzelésem viszont mindig a fúzió volt: keverni mindent, az ételeket ugyanúgy, mint a zenét, több stílust ötvözni egy dalban. Számomra az a legjobb dolog a világon. Szóval végül eljutottam oda, hogy mindent amit szeretek, összehozzak egyazon dalban.- Kik voltak a példaképeid, a kedvenc zenészeid?
- Amikor kicsi voltam, egy Jane Siberry nevű kanadai énekesnő volt az egyik kedvencem, az övé volt az első koncert, amit láttam. Gyakran elmentem megnézni őt, és fiatal lányként elképesztőnek találtam a tudatfolyamos szövegeit. A szüleim mindig régi Rod Stewart-, Leonard Cohen- és Carole King-lemezeket hallgattak, én meg tizenévesként rengeteg hiphopot.
- És most mit hallgatsz, kik a kedvenceid e pillanatban?
- A kedvencem most egy Magnet nevű norvég együttes. Nemrég láttam őket koncerten Londonban, megvettem a lemezüket, és nagy rajongó lettem. Ki mást is hallgatok most? Megvan: Rufus Wainwrightot, a Want One albumot! Nagyon jól szórakozom rajta, megnevettet, mikor hallgatom.- Hogyan találkoztál Glen Ballarddal, aki a nemzetközi áttörésedet meghozó 1995-ös Jagged Little Pill album társzerzője és producere lett?
- Egy csomó szerzővel összehozott a publishing cégem, a szó szoros értelmében "vak randik" voltak, nem tudtam, kire-mire számíthatok. Glen is egyike volt ezeknek a "vak randiknak". Elkezdtük együtt számokat írni, és ahelyett, hogy lett volna egy célkitűzése arra vonatkozólag, hogy hogyan kellene hangzanom - ilyen helyzetekbe sokszor belefutottam a többi producerjelölttel és persze nem is működött a dolog -, ő úgy állt hozzá a közös munkához, hogy kíváncsi volt, kicsoda Alanis, és nem úgy, hogy majd ő megmondja Alanisnak, hogy kicsoda legyen. Szóval nagyon megnyugtató és inspiráló volt számomra egy ilyen környezetben dolgozni. Ekkor történt meg, hogy végre eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy azt írjam, amit akarok - amit ki kellett adnom magamból.
- Melyikőtök állt elő a nyerő hangzással, ezzel a groove-os, hiphopos alapú kvázi-alternatív gitárzenével?
- Mindkettőnk kombinációja benne van. Ahogy már mondtam, bennem volt a vágy, hogy a fúzió uralkodjék az életemben. Imádom az elektromos gitárokat, már tizenévesen is imádtam, és imádom a loopokat is, a hipnotikus, hiphopos loopokat, mivel imádok táncolni. Efelé a hangzás felé gravitáltam, és tudom, hogy Glennek sem volt ellenére, mert ő is szereti ezt a fajta zenét. Szóval mindketten benne voltunk.
- A dalszövegeid elképesztően személyesek, mégis óriási tömegek tették őket a magukévá. Milyen érzés volt a feltárulkozó vallomásaidat több tízmillió ember tulajdonában tudni? Felszabadító vagy rémisztő?
- Az első néhány dalt, például a You Oughta Know-t kicsit féltem kiengedni a kezemből (ebben a Red Hot Chili Peppers-tagokkal felvett többszörös Grammy-díjnyertes számban szerepelt mozitermi orális aktus és az ominózus "rám gondolsz, mikor vele baszol?" sor - a szerk.), de most, hogy már olyan hosszú ideje csinálom ezt, hogy ezeket a személyes dolgokat megosztom, most már nem kényelmetlen érzés. Látom, hogy felszabadító és erőt ad, ha ennyire őszintén beszélek, és nem kell a lényem egy részét rejtegetni, ami sok energiát venne el. Most kár kényelmes érzem magam ebben, de az elején tényleg meg voltam rémülve.
- Láttalak a Jagged Little Pill turnéján, és ott már néha gitárt is pengettél, s bár utána a '98-as albumon is csak zongorán, szájharmonikán és fuvolán játszottál, az 1999-es MTV Unplugged albumtól kezdve már gitároztál is a lemezeiden. Mikor kezdtél el gitáron játszani?
- Kábé 19 éves koromban kezdtem gitározni. De csak módjával csináltam, mert a zenészeimhez, vagy Glenhez viszonyítva nem vagyok jó gitáros. Annyira tudok játszani, hogy dalokat írjak gitáron. Meg a koncerteken akkordozgatok- A következő album, az 1998-as Supposed Former Infatuation Junkie nagyon monumentális, keleties hangzású volt, és sötétebb hangulatú is, mint az előző.
- Amikor a Supposed...-ot írtam, nagy nyomás alatt álltam. Azt hiszem, magam is egy sötét perióduson mentem keresztül. Ami meg a keleti hatásokat illeti, mindig szerettem a keleti skálát, van valami az indiai, ázsiai hangsorban, ami mélyen megérint és szól hozzám. Afelé sodródtam, mikor ezt a lemezt írtam, ha nem is tudom pontosan megmagyarázni, miért.
- Az album dalainak egy részét már Glen Ballard nélkül, egyedül írtad, aztán az unplugged lemez és a következő stúdióalbum készítésében ő már egyáltalán nem is vett részt. Barátságban váltak el útjaitok, vagy nehéz "szakítás" volt?
- Mindig nehéz az ilyesmi, nagyon közel álltuk egymáshoz. Mindig van egy kis gyász abban, ha az ember továbblép, de ideje volt: fejlődtem és eljutottam egy olyan pontra, amikor meg akartam tudni, milyen érzés a magam producerének lenni. Fiatalon sok különböző producerrel dolgoztam, és úgy éreztem, ideje kipróbálnom magam egyedül. Glennek persze nem hiszem, hogy ez olyan élvezetes dolog volt, ahogy látott engem "kirepülni". Szomorú, de meg kellett történnie, mert az volt a következő lépés a fejlődésemben.- Az új album, a So-Called Chaos rövid, koncentrált, kiegyensúlyozott anyag, ráadásul alig két évvel követi az előzőt, pedig korábban három, három és fél év volt nálad a szünet két sorlemez közt. Hogyhogy most ilyen gyorsan előálltál egy új albummal?
- Nem hagytam, hogy nagyon melós dologgá váljon, csak megírtam és felvettem a dalokat. Új producerrel dolgoztam, John Shanksszel. Nem akartam, hogy sokáig húzódjon a dolog, mert amikor az előző albumot, az Under Rug Sweptet csináltam, annyi dalom gyűlt össze, hogy a maradékból még összeállíthattam a Feast On Scraps DVD-hez mellékelt kilencszámos CD-t is. 25 dal volt összesen, és nem akartam még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Túl fárasztó annyival bajlódni.
