George Michael: a visszahúzódó profi

Hosszas várakozás után, kilenc körül sötétült el a Népstadion (olyan nehéz lemondani erről az egyszerűen ejthető névről!), és ragyogott fel egy hatalmas monitorszalag, mely a színpad hátteréből omlott alá, s vízesésként tűnt el a közönség lábai előtt. George Michael a Waiting című balladával nyitott, még a színfalak mögül, s a "Here I Am!" sornál lépett elő. Hatalmas ováció fogadta az egyszerű fekete ingben és farmerben megjelenő, napszemüveg mögé rejtőző énekes-szerzőt.

A görög-angol-zsidó származású Georgios Kyriakos Panayiotou a nyolcvanas években robbant be a zenei világba, amikor barátjával, Andrew Ridgeley-vel megalapította a Wham! duót, és gyakorlatilag leváltotta a kifáradt punk mozgalmat, de egyben az azt követő brit új-romantikus zenekarokat is. Néhány évvel később szólókarriert kezdett, s első saját albuma, a Faith 14 millió példányban kelt el világszerte. Második lemeze, a Listen Without Prejudice már kevésbé volt sikeres, ugyanis nem volt többé hajlandó eleven termékként saját arcával reklámozni zenéjét. Perbe került kiadójával, s csupán legutóbbi albumával tért vissza a Sonyhoz. Magánéleti botrányai a legkevésbé sem zavarták szerzői-előadói munkájában, s bár egyre kevésbé keresi a közönség kegyeit, ritkán megjelenő, progresszív albumai még mindig igencsak figyelemre méltó példányszámban fogynak.

Régebbi és újabb táncos számokkal nyitotta az estét (Flawless, Fastlove, Precious Box), és a közönség közé messze kinyúló, kör alakú kifutón minden erőfeszítés nélkül hozta lázba a közönséget. A "golden circle" vagyis a színpad előtt kordonnal lezárt kemény mag hatalmas csápolással és lelkesedéssel fogadott minden dalt, a lelátók eleinte visszafogottabbak voltak. A közönség pontosan tükrözte a Michael pályafutására jellemző kettősséget: voltak, akik kamaszéveik nosztalgiáját keresték a régi, jól ismert Wham! számokban, mások az érettebb, melankolikusabb, néha egyenesen szomorú balladákért jöttek. Utóbbiaknak nyilván emberközelibb helyszín lett volna egy kisebb tér, például az Arénáé. A színpadkép tulajdonképpen statikus volt, csak a szalagra vetített alakzatok, filmek, látványkompozíciók változtak. A Praying For Time alatt naplemente jelent meg, az énekes pedig a víz felszínén, egy aranyhídon állva énekelt. Jó-jó, giccs, de be kell vallani, lenyűgözően hatott. A Bush-Blair korszakot kritizáló, annak idején nagy visszatetszést keltő Shoot The Dog közben hatalmas, felfújt George Bush figura ereszkedett le a színpadra, s felvonásvégként főszereplőnk egy angol buldogot rántott elő az amerikai elnök sliccéből. Ez után valóban szünetet kellett tartani, majd jött a Faith, George Michael nemzetközi berobbanásának ma is igencsak dögösen ható dala.

A Spinning The Wheel alatt filmszalaggá változott a színpad, Marilyn Monroe, Elizabeth Taylor, Frank Sinatra, Ava Gardner és más legendák villantak fel a háttérben, máskor (pl. Star People) egy pazar kongás és hattagú, csodálatos afro-amerikai kórus csatlakozott a szólistához.

George Michael pedig azt tette, amit világéletében egyedül értékelt ebből az egész sztár-cirkuszból: énekelt, mégpedig kevés kivétellel a saját számait. A turné-nyelvezetben tour booknak hívott műsorfüzet számára adott interjúban azt is hozzátette: "Bármilyen kevéssé is szeretnék csalódást okozni azoknak, akik a fenekemet akarják látni, sokkal inkább énekesként lépek fel, mint showmanként. Madonna feladta nekünk a leckét, ám - még ha újabb öt évet fektetek is a dologba - én képtelen lennék beleszuszakolni magamat egy bodyba." Énekelni viszont nagyon tud, ezt a húzósabb dalokban éppúgy megmutatta, mint a soul-számokban és balladákban. Prózában keveset kommunikált a közönséggel, láthatóan inkább szerzeményeire bízta a kontaktus kialakítását. Zárásként jött egy Wham!-dal, az I'm Your Man, majd Michael szexuális vallomástétele, az Outside zárta az estét. Ekkor már a lelátók közönsége is állva táncolt. Ráadásként az elmaradhatatlan, nyolcvanas évekbeli klasszikus, a Careless Whisper, majd a kilencvenes évekből a Freedom 90 zárta a programot. Tény, a honfitárs, egyébként zseniális Robbie Williams tavaly nagyobb felhajtást csapott. George Michael valódi angol úrként viselkedett: rezervált volt és elegáns. És elsőrangú muzsikus.