Mielőtt elkezdenénk boncolgatni a Surfing The Void világát, muszáj tudatosítanunk magunkban, hogy a Klaxons az a típusú alternatív pop zenekar, amelyik hazájában ugráló tömegekig és a Mercury-díjig vitte, mindenhol máshol viszont olyan exkluzív zenei ínyencség maradt, amely bár roppant izgalmas, de a nagy tömegek számára értelmezhetetlen. Ez úgy fest, nem is változik, hiszen az elitista brit zenei élet annyira elkényeztette az együttest, hogy az meg mert magának engedni egy kísérletező második lemezt.
Bár az ehhez hasonló jelenség nem ritka, a Klaxons körül volt akkora a hírverés, hogy egy visszafogottan kísérletező, popos lemez összedobásával esélyt teremthettek volna maguknak az igazi világhírnévre. Nem ezt tették. Persze ez nem biztos, hogy baj, hiszen kétségtelenül eredetibb lemez lett a Surfing The Void, mint a debütáló Myth Of The Near Future. Ez annak ellenére igaz, hogy a tudatos PR-munka hatására az első album megjelenése után a Klaxons tagjai a nu-rave stílus feltalálóiként pózoltak a magazinok címlapjain. Már ekkor látszott, hogy a második lemezzel valamerre kénytelen lesz elmozdulni a Klaxons, mert a nu-rave lufi hamarosan kipukkad.
Többszöri producercsere után végül a Klaxons világától teljesen idegen Ross Robinson lett az új anyag zenei rendezője. Robinson a Korn, a Limp Bizkit és a Fear Factory lemezein edződött, és kétségtelen, hogy minden ?trendiséget? és elektronikát nélkülöző előéletével mégis megtalálta a közös hangot a Klaxons legénységével. Feltehetően ő tehető felelőssé azért, hogy az eddig is megtalálható rave, dubstep, folk és pop stíluselemek mellé most bekerült a zenekar világába a metál és a progresszív rock is.
Ennyi minden már leírva is sok, de hallgatni végképp az. A lemez címét adó Surfing The Void bár izgalmas dal, mégis az egymás mellé zsúfolt prog rock, hardcore, pop, goth és diszkós elemek egy idő után szörnyen fárasztóvá teszik. A hasonló zsúfoltság azonban jól is elsülhet, úgymint a pszichedelikus Venusiánál, vagy a sulykoló, goth diszkós Extra Astronomical című számnál. Bár a legsodróbb dal talán a zaklatott Cypher Speed lett, ez mégsem elég rádióbarát ahhoz, hogy a lemez egyik slágerévé váljon. Ezt a szerepet sokkal inkább az első album világából táplálkozó és kicsit lapos biztonsági játékosok, az Echoes és a Twin Flames töltik be. Előbbihez már le is forgott egy klip Egyiptomban, ahol az énekes annyira megbetegedett, hogy kénytelen volt lemondani a zenekar idei magyarországi fellépését. Mivel a Klaxons megígérte, hogy pótolja az elmaradt koncertet, reménykedhetünk a Surfing The Void mielőbbi élő előadásában is.
